Messzi szigeten áll
ködbe veszve egy vár,
sárkány leheletében.
Áldozat vagy szégyen
burkolta bűvkörbe?
Úgysem tudod meg, csak
ha belépsz a ködbe.
Sóhajtozó falak
közt idegen anyag:
befalazott psziché,
alvó Aphrodité.
Mielőtt szánalmat
keltene otthona,
mosolyán láthatod,
önként feküdt oda.
Nyugtató zubbonyként
visszhangzik fejében,
hogy érezni bármit
szabad, de tenni nem.
A vár délcegen áll,
amint eldöntötted:
elveket követsz, hogy
visszanyerd gerinced.
Kétes Aphrodité,
nem aggódom érted,
mert ha istennő vagy,
biztosan túléled.

Mire gondolt a költő?
Kezdjük a címmel! Ha meghalljuk Aphrodité nevét, kapásból kinyílhat emlékezetünkben a görög mítoszok fiókja. Ebben a képletes fiókban Aphrodité dossziéjában szerepelhetnek a hozzá leggyakrabban társított szimbólumok: szépség, szerelem, vágy, csábítás… De valóban csak ennyi rejlik benne? Ha mindössze meseként tekintünk a görögöktől örökölt mítoszokra, amelyekben az istenek meglehetősen emberi tulajdonságokkal bírnak (antropomorfizáltak), felmerülhet a kérdés, hogy mégis miben különböznek tőlünk, halandóktól?

Platón „Lakoma” című művében e gondolatmenet körbejárására csábítja olvasóit: ki vagy mi is Erósz, Aphrodité fia, és egyáltalán mi a szerelem? A műben szikrázó elméletek csapnak össze. Ezek közül a legérdekesebb számomra Diotima lépcsőjének képe volt. A mantineiai papnő tanítása alapján a szerelemnek is vannak szintjei. Alacsony szinteken leginkább a test vágyainak kielégítéséről beszélhetünk. Aztán a lépcsőfokokon felfelé haladva a szerelem finomabb, elvontabb szinteken nyilvánul meg, ezen kívül az irányultsága is változik: a senkihez sem kötődéstől kezdve, elérkezünk a hűségig. Ezután hatósugara is tágul, egyre több mindenre képes kiterjedni. Ebből kifolyólag mondhatjuk, hogy léteznek isteni erők, amelyek igen széles skálán nyilvánulhatnak meg rajtunk keresztül.

A vers alapkérdése tehát ez: vajon a címszereplő, Aphrodité, halandó vágyak képviselője, vagy tiszta, nemes, isteni erők hírnöke?

A helyszín igazán sejtelmes: egy messzi szigeten álló, elhagyatott vár, amit köd burkol be (a „sárkány lehelete” kifejezés egy apró kikacsintás az 1981-ben készült Excalibur című film tiszteletére, amiben minden egyes alkalommal, mielőtt valami természetfölötti történt, megjelent a köd, amit a fenti módon neveztek). Láthatjuk tehát, hogy a felütés a címmel kombinálva elég baljós hangvételt eredményez.

Az olvasó először kívülről figyeli a várat. Egyértelműen látszik, hogy történt valami jelentőségteljes, ami miatt megállt az élet. Ez a távoli nézőpont ahhoz hasonló, amikor csak szemlélünk valakit, aki annyira zárkózott, hogy nehezen tudunk hozzá kapcsolódni, amíg a felszínen maradunk. Lépjünk hát közelebb!

A „sóhajtozó falak”, és a befalazott istennő motívuma erősen sejteti, hogy a helyszín egy emberen belül játszódik, belső vívódásról van tehát szó, egy lelki folyamat képekben való szemléltetéséről. Csak találgatjuk, mi történhetett: egy isteni erő, vagy egy érzés be van falazva, azaz nem engedünk neki teret. Nem szunnyadó képességről beszélünk, aminek létezéséről mit sem tudunk, hanem tudatosan kordában tartott energiáról, ami feltehetően annyira kiforratlan, hogy birtokosa túl zabolátlannak ítélte a megnyilvánításhoz.

A szemlélődésben egyfajta „mindent tudó lírai én” vezet bennünket. Olyan narrátor, aki ismeri a helyzet múltját, a drasztikus döntés okát, de nem oszt meg velünk mindent, inkább balladai homályba burkolja válaszait. Ezt részben tapintatból teszi (hiszen igen érzékeny, intim kérdéskört vet fel a befalazott érzés szituációja), részben azért, mert ha lerántaná a leplet a konkrét esetről, megfosztaná az olvasót attól, hogy az allegóriát a szóban forgó történettől elvonatkoztatva értelmezhesse. Habár Aphrodité a címszereplő, nem ragadhatunk le csupán a szerelemre irányuló vágyak befalazásának körénél. Annyi mindenre vágyhatunk még! És az is fontos kérdés, hogy a vágyat saját szükségleteink kielégítése szülte, vagy magasabb, rajtunk túlmutató indíttatásból ered?
Ha már a balladai homálynál tartunk, a vers végén bekopogtat egy kis Kőmives Kelemenné motívum is (az Arany János balladában Déva vára mindig leomlott, s csak úgy tudták megállítani, hogy befalazták annak a kőművesnek a feleségét, aki a legjobban szereti urát). A vár itt jelképes szimbóluma bárminek, amit építeni szeretnénk az életünkben. „A vár délcegen áll, amint eldöntötted: elveket követsz, hogy visszanyerd gerinced”. Tehát akkor lehet építkezni, ha elveink szilárdak. A versben lévő „kicsi” Aphrodité valószínűleg felfogta ezt, ezért nem tiltakozik.

Ez roppant tragikusan hangzik, de ha jobban megvizsgáljuk a befalazott hölgyet, láthatjuk, hogy mosolyog. Különös, nem igaz? Felmerülhet, hogyha egy ilyen helyzetben mosolyog valaki, az lehet az őrület jele is. El is hangzik, hogy „nyugtató zubbonyként visszhangzik fejében, hogy érezni bármit szabad, de tenni nem”. Ebből viszont következik, hogy épp egy tudatosan meghozott döntés következtében mosolyog, amire újra és újra emlékezteti magát, ha esetleg fellebbezne a döntés ellen. Sokkal inkább afféle alvó bábállapotról van szó, melyben a befalazott rész tudja, hogy ez az állapot nem tart örökké, s célja a megújulás. Talán sejti, hogyha most szabad lenne, felforgatna mindent, vagy olyasmit tenne, ami nem helyénvaló. Mégsem mondhatjuk, hogy tétlenül várakozik: „elveket követsz, hogy visszanyerd gerinced”. Tehát valamiféle új értékrend követése és betartása a cél.

A vers lezárásában "kétes Aphroditéként" jelenik meg a hölgy. Mert még nem egyértelmű, hogy valóban magasabb rendű, időtlen, nemes lelkű érzésről, vagy egyszerű, heves, de könnyen illanó vágyról van-e szó, amit halhatatlannak hiszünk. Mindenesetre idővel kiderül, mennyire volt isteni eredetű a dolog.

Azért Rosetti Proserpine c. festményét választottam, mert Perszephonét ábrázolja, a holtak birodalmának úrnőjét, akit „alvilági Aphrodité” néven is szoktak emlegetni. Tehát mondhatni, kezdetben ő is egy befalazott Aphrodité. Ahogy telik az idő, Perszephoné csüggedését felváltja elszántsága, hogy ne keseregjen, hanem váljon igazi úrnővé.

Perszephoné, az „alvilági Aphrodité” felnövésének motívuma volt a vers megírásának rejtett inspirációja: szerettem volna egy emlékeztetőt, hogy az ilyen átmeneti, bábállapotok közepette se feledjem, hogy szabad akaratból köteleződünk el elveink mellett (a vágyak ösztönös követése helyett). És a kitartásnak meglesz a jutalma: ha nem is nőnek szárnyaink, mint egy pillangónak, mégis érezhetjük úgy, hogy megőriztük a magunk és mások emberi méltóságát, és képesek voltunk egy olyan értékrendet követni, melynek kövei sosem porladnak el, mert nem is kézzel foghatóak.

Kultúrától függően változhat, hogy mit vallunk, mit vallhatunk „örök értéknek”. Talán sosem volt még olyan a történelem során, hogy az emberiség egésze konszenzusra jutott volna. Jellemzőbb, hogy egymásnak ellentmondó értékrendek ütköznek, és megnehezíti az ítélethozatalt, hogy egyik oldal sem egyértelműen fekete vagy fehér. Akár a túl sok választási lehetőség között vívódunk -kicsit talán tartva is az elköteleződéstől-, akár számunkra előre kijelölt úton kell haladnunk, egy elv e két szélsőség fölött áll: bármelyik oldalra születtünk is, a belső viszonyulásunk egyedül tőlünk függ. Lehet, hogy nem azonnal vagy egyáltalán nem tudunk változtatni a körülményeken, de őrizhetjük kapcsolatunkat belső iránytűnkkel, a bennünk lévő mérlegelő lélekrésszel. Gyakoroljuk a belső párbeszédet! Elengedhetetlen, hogy minden döntést szabad akarattal hozzunk meg.

Wagner Alma

Források:
A festmény: Rosetti - Proserpine
Platón – Lakoma
Arany János – Kőmives Kelemen