Volt egy téglaszínű, selyemszőrű kutyánk. Zordon volt a neve.
Ha kétlábra állott, kényelmesen rányalhatott az orczámra. Az igaz, hogy én alig voltam akkor nyolcz éves, és gyakran uzsonnáztam vajaskenyeret.

Egy őszi napon egy üveg mézet küldött valaki az anyámnak. Szép, tiszta, csillogó sárga méz volt az. A méhek valószínűleg válogatott virágokból szedték a királyasszonyuknak. Egy kávéskanálnyi kóstolót kaptam belőle. Micsoda csemege volt az! Elolvadt a nyelvemen, s éreztem, hogy az édessége a testemnek minden porczikájába elömlik.
Az anyám azt mondta, hogy uzsonnakor többet ad. Méz-uzsonnánk lesz!
Szerettem volna néhány órával megelőzni az uzsonnaidőt. Néhány órával? Úgy éreztem, hogy bevárhatatlanul nagy idő választ el az uzsonnától. A nyelvemet még izgatta az édesség gyönyöre, és orromat a mézillat. Behunytam a szememet, hogy vissza tudjam képzelni az előbbi kóstolásnak minden gyönyörűségét.

Ott feküdtem a ház mögött a kertben, a nagy árnyékos almafa alatt. Fejemet a fűbe eresztettem. Körülöttem a méhek dönögtek. Szomorúan dönögtek. Talán éppen ezektől vették el a mi mézünket.
Egyszer csak suhogás támad a fűben, s hozzám surran Zordon, a selyemszőrű, téglaszínű kutya.
Elém hasalt. Ragyogó okos szemeit rám függesztette, és világos, tisztán érthető szavakkal igy szólt:
- Ich habe den Honig gegessen. (Megettem a mézet)
Elbámulva tekintettem reá. Azt hittem: a hallásom káprázott. Azonban a kutya bajuszán hajszálnyi vékony, fényes mézszálak csillogtak, s nehogy kételkedjem a valóságon, újra megszólalt:
- Ja, so ist es... leider! (Igen, ez így van… sajnos!)
És eltűnt.

Kerestem mindenfelé, hogy a bűntett részleteit is megtudjam tőle, de nem találtam sehol.
Fölmásztam hát az éléskamra ablakára, és a rozsdás rostélyban megfogódzva, benéztem.
Fenékig igaz volt a beszéde! Még ki is nyalta az üveget.
Istenem, milyen szomorú látvány a mézes üveg, ha ki is van nyalva!
Az apám éppen akkor jött haza. Eléje mentem és elmondtam neki a méz történetét.
- Ez csodálatos, - jegyezte meg komolyan az apám. - Kutyát még magam se hallottam beszélni.
Zordon a kutyaólban feküdt. Mikor meglátott bennünket, előszökkent, és bozontos farkát megcsóválgatva ugrált előttünk.
Megsimogattam a fejét s nyájasan szóltam hozzá:

- Beszélj Zordonkám, beszélj. Mondd meg őszintén apámnak is, hogy te etted meg a mézet.
Hallgatott. Még szerencse, hogy csak a farkát csóválta és nem a fejét.
- Beszélj hát kutyácskám, - szóltam könyörgő hangon; - csak egy szót szólj, mint előbb a kertben, különben még azt gondolhatnák, hogy én torkoskodtam el a mézet.
Nem felelt. Úgy tett mintha néma volna. Oh, igazán nyomorult gaz kutya volt!
- Ne bosszankodjál, - szólt az apám, - nem tesz semmit, ha nem vall: amelyiktek megette a mézet, annak fájni fog a gyomra.
Apámnak igaza volt. Csakhogy az a csodálatos, hogy az a ravasz kutya ette meg a mézet, és mégis én nyögtem miatta.

Forrás:
Gárdonyi Géza: A báró lelke Tizenkét novella
https://mek.oszk.hu/04700/04725/04725.htm

A kép forrása: https://www.canva.com/