A Viszonyunk az elmúláshoz című Filozófia Napi előadásban elhangzott, hogy talán a legtöbbet a művészet, különösen az írók tehetik a halálhoz való viszonyunk tisztázására, formálására.

Egy versen keresztül átélhetjük például egy szerettünk halála felett érzett fájdalmunkat vagy segíthet abban, hogyan lehet ezt felülmúlni, és elfogadni haladóságunkat.

Az előadásban elhangzott egyik vers Reményik Sándor: Végrendelet c. verse, az Egységről szól. Az ember és a természet Egységéről. A halál csupán egy átalakulás, melynek során másként leszünk részei a nagy Egésznek. Nem szűnünk meg létezni, hanem másként folytatódik az Élet.

„Fáradtságom adom az esti árnynak, 

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek.”

Nem az egyén halál felett érzett fájdalma jelenik meg itt, hanem egy nagyobb távlatból való szemlélete az elmúlásnak. Az ember, aki része a természetnek -nem felette áll-, azonos elemekből épül fel, amit szép hasonlatokkal fejez ki a vers. És minden törvényszerűség, ami a természet más lényeire fennáll, igaz az emberre is.

Ilyen az elmúlás és újjászületés örök körforgásának, a folytonos változásnak a törvénye.

A vers szerint nincs félnivaló, nincs szomorúság vagy öröm, csak egyszerű elfogadás.

Kontó Gizella

Képek forrása: www.canva.com