Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől.
A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.
Igen kevesen képesek megállni és megszemlélni környezetüket, ami önmagunk szemlélésének egyik módja. Csak járunk-kelünk az úton, mindent letaposva, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten tervének megnyilvánulása.
Elveszítettük a meghitt, apró, saját, bensőséges dolgaink iránti szeretetet is, pedig ezek megerősítik az elmét és megmelengetik a szívet.
Azt hiszem, szükségünk van rá, hogy újjáélesszük ezt a feledésbe merült tudást.
Platón a hónunk alatt, karnyújtásnyira a Titkos Tanítás , mindehhez még a rendelkezésünkre álló kiváló könyvtár… ez jó… de ez minden?
Filozófusnak lenni annyit jelentene, hogy tanulunk, tanítunk, előadásokat tartunk, ezoterikus témájú tanításban részesülünk? Igen, de csak részben. Szükségünk van rá, hogy a Valóságot éljük, s ehhez nem elegendő a pózolás, az önmegtartóztatás, és az ellenkezője sem. Szükség van még sok más kisebb-nagyobb dologra.
Ezért szégyent és gátlást legyőzve elmesélnék egy apró, talán nem is átadható tapasztalatot, de abban a reményben teszem, hátha valakinek hasznára válik.
* * *
Pár hónapja Mallorca szigetén jártam, ahol a következő könyvemet írtam, és a tenger ősi mágiájával töltődtem.
Kísérőimmel vásárolni mentünk, és mivel sehol nem tudtunk parkolni, a kocsiban maradtam, hogy ha kell, arrébb álljak.
Esteledett. A turisták sokasága az autó előtt jött-ment a kis halászfalu főutcáján, amely ilyenkor nyáron valóságos üdülőközponttá duzzad. Az aprócska főutcára merőleges, most már sötét utcából nézelődve névtelen és észrevétlen megfigyelővé váltam, mintha egy másik dimenzióba emelkedtem volna.
Láttam a jobbra siető embereket, és azokat, akik velük szemben, balra igyekeztek. Kocsik, biciklik és motorkerékpárok kígyóztak, ahogy csak az emberfolyam engedte. Láttam egymástól elbűvölt fiatal párokat, és öregeket is, akik osztoztak egymással lassúságukban és talán emlékeikben is. Néhány kisgyerek is futkározott, és belemerültek a játékba, amely a felnőttek előtt mindig rejtély marad.
Azon töprengtem, hogy ha az igazság ott lenne valahol és látható volna, mindenki egy irányba haladna. De mivel az emberek ellenkező irányba igyekeznek, nem is az igazságot keressük, vagy inkább mindenki a saját igazságát, saját vágyát követi.
Az első csillagok már megjelentek az égen, egy régi vitorlás hajó mozdulatlanul várta következő útját a dokkban.
Furcsa érzés hatalmasodott el rajtam. Úgy éreztem, sem Hérakleitosz, sem Kant ismerete nem kellett hozzá, hogy filozófus legyek.
Láttam a dolgok és a lények állandó áramlását egy olyan keresésben, ami valószínűleg nem tudatos, de attól még nem kevésbé értékes. Isten mindenkiben ott van: lépéseinkben, reményeinkben, vágyainkban. Nagy hiba lett volna nem felfedezni Istent, nem filozófusnak lenni pedig még nagyobb. Mert így tudatosult bennem, amit most megfogalmaztam, s az is, amit a megfelelő szavak híján el sem mesélek.
Éreztem, hogy össze vagyok kötve mindenkivel… Nervo szavaival, rejtélyes módon mindenki a testvérem volt… Isten… saját magam… Élet… Idő… Tér…
Gyerek voltam és futottam, elbűvölt ifjúként álmodoztam, öreg voltam és csoszogtam a már számtalanszor megtett úton, beszéltem németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul, svédül. Egyszerre voltam az égen a csillagokkal, magamra öltöttem a kikötőben lehorgonyzott öreg hajó testét.
Tudom, hogy egy pillanatra megérintettem egy nagy igazságot, egy kétségbevonhatatlan bizonyosságot, békét és egy nagy kérdést.
És tudom, hogy filozófus voltam, túl a címeken, elismeréseken és könyveken. Igen… nem több egy filozófusnál. Milyen szép is volt ez! Ezért papírra vetettem.
Ha valaki nem érti meg, amit az előbb írtam, ne aggódjon miatta. Én sem értem. Csak megosztottam egy kicsiny, bensőséges, meghitt tapasztalatot, ami mégis roppant fontosnak tűnik. Talán része lenne annak az elveszett tudásnak, ami az embert képessé teszi arra, hogy mindig és mindenhol filozófus legyen?
Azt hiszem, igen. Próbáld meg te is valamikor. Nem fogod megbánni.
Jorge Ángel Livraga
Forrás: https://www.ujakropolisz.hu/cikk/hogyan-legyunk-mindig-mindenhol-filozofusok
Fotó: Kontó Gizella (a szerző engedélyével)
