Ha a ma reggelem egy filmben lett volna, az indító snitt biztos fekete-fehéren kezdődik. A nézők szemei előtt már-már hétfő reggelekhez hasonló gravitáció húzta volna le főhősünk vállát, a háttérben zene se szólt volna, csak a szomszédok artikulálatlan veszekedése töltötte volna meg tompa hangjával a teret. Az idő ködös, és szemtelenül fiatal.

El kéne menni futni. Napok óta nem tudtam rávenni magam, noha tudtam, hogy épp a mozgás szabadítaná fel azokat a pangó energiákat, amik megadnák a lendületet a napomhoz.

Összekapartam a motivációmat, és mire felocsúdtam, már a Halesz parkban számolgattam, hogy pont bele fog férni a szokásos 3 kör a reggeli rutin feladatok mellett.

Már a második körömet róttam a pályán, amikor pont az orrom előtt karmolt egymásba két autó.
- Ebből se lesz futás - gondolta a fejemben a Kicsién, miután felmérte, hogy nem esett nagy kár sem emberben, sem járműben, de tudtam, hogy nem tudnék csak úgy tovább menni.

Különös lény ez a Kicsién. Tudja, mi tenne jót a közös közérzetünknek, de hanyatt homlok az ellenkezőjéért kapálózik. Aztán mire végre ráveszem magam, hogy azt tegyem, ami egészséges nekem, vérig van sértve, ha ki kell szállni a játékból. Például megy a harc a lustasággal, míg el nem megyek futni, de utána már rákap az ízére, és senki ne álljon az útjába! De azért lustaság, önzés ide vagy oda, madarat lehet vele fogatni, ha nem veszem figyelembe a csökönyös kis akaratát, és azt teszem, ami helyes. Egy bennem élő neveletlen gyerekként szoktam rá gondolni, akit meg kell tanítani, hogyan váljon kitartóvá, önzetlenné és nemeslelkűvé. Mert amúgy jó szeretne lenni mindenkihez, csak nem mindig megy neki azonnal - amitől természetesen hol magára haragszik, hol a világra.

Szóval miközben odakanyarodtam a helyszínre, egy szál lakáskulccsal a kezemben, már épp elterveztem, hogy kinek a számát tudom fejből felhívni, hogy szóljon be a munkahelyemre, hogy késni fogok. Tudtam, hogy sokat nem segíthetek így, de hátha szükség lesz rám, ha tanúskodni kell, vagy ha valaki sokkot kapott. Pár kérdést feltettem az érintetteknek, és mindenki jól volt, úgyhogy mivel nem volt szükség a szolgálataimra, tovább futottam.

Sok időt vesztettem, és már épp hazafelé tartottam, amikor megláttam egy elütött verebet az út közepén.
- Áhh, már nem él… - szólalt meg Kicsién - de csak nem kéne ott hagyni, ugye?
Fogtam és egy bokor tövébe helyeztem.

Futok tovább, egy csomagautomata előtt egyszer csak ott leltem egy tanácstalanul álldogáló nénit. Kész népmese - mosolyogtam magamban. Természetesen megálltam. Megvívtuk a csatát a világ összes adatát elkérő sárkány-automatával, és kiszabadítottuk a csomag-királylányt.

Megannyi apró figyelmesség, amiről mind lemaradtam volna, ha nem megyek el futni. Elkéstem a munkából? Kis híján. De beleálltam volna a helyzetbe, ha kellett volna? Simán. Megváltottam a világot? Nem. Legbelül viszont épp ezek az apró figyelmességek azok, amiket, ha megteszünk, formálják lelkünket, éppen úgy, ahogy a szobrász faragja az alaktalan kőtömböt.

"Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam." (Michelangelo)

Wagner Alma írása