Most, amikor kinőttem az iskolákból régen, ébredek rá, milyen nyomot hagynak az általános iskolában átélt események az ember lelkében. Egyik-másik soha be nem hegedő seb, nem gyógyítható sérülés. Dosztojevszkijt csak jóval később tudtam értelmezni, mint a 8. osztályos kor, és most is elgondolkodtam, hogy választhatom-e kölcsönvéve tőle a cím egy részét. Ennyi plágium talán megengedhető.
Történt egyszer szülőfalumban egy szép verőfényes őszi napon, hogy osztályfőnökünket újból helyettesíteni kellett. Boldog voltam, mivel fiatal, sármos tanító bácsi jött be a hiányzó tanár óráira, aki engem nagyon szeretett. Félelmeim elszálltak, nyugodtan, kislányos hévvel szórakoztunk az akkor már incselkedő kamasz fiúkkal. Ketten voltunk az osztályban kitűnő tanulók. Több, nagyon jó képességű diák járt oda, de abban az évben kis Mártival fej-fej mellett haladtunk előre. Barátnők ugyan nem voltunk, viszont kölcsönösen élveztük egymás társaságát. Azon a napon a hosszú szünetben, valamelyik tanár felírt a táblára egy szöveget, ami valószínű nekünk, diákoknak szólt. Így emlékszem vissza, azonban a lényeg nem a táblán, meg a feliraton múlt. A fiúk valamelyike, hősködve a lányok előtt, sapkájával dobálni kezdte a fehér krétával írt szöveget. Ez igen jó játéknak bizonyult számukra. Versenyeztek, hogy ki tudja nagyobb távolságról és szélesebb terjedelemben „letörölni” a tanári felszólítást. Mi, lányok részben figyeltük, részben egymás közti társalgással voltunk elfoglalva. A szöveg a következő óra elejére majdnem teljesen eltűnt.
Tanító bácsi belépett az ajtón és tekintete lobbot vetett, amikor a táblára nézett. A cselekedet nemcsak azért számított bűnnek, mert letörlődött a nyilván fontos felhívás, hanem a fiú diákok „forradalma” volt ez kicsiben a tanári szó ellen. Tanító bácsi szép barna szemei haragos villámokat lövelltek a fiúk felé, a máskor oly simogatni valóan sima arcán redők jelentek meg. Tudta, hogy meg fogja büntetni a fiúkat, viszont a létszám ismeretlen volt. Mindegyik mást mondott, ki vett ebben részt. Tanító bácsi erre a lányok felé fordult, és kérdezgetni kezdte, kik voltak a bűnösök, akikre minimum egy ellenőrzőbe írt „megrovás” várt. A vélemények nem voltak egységesek.
Kezdett visszaköltözni belém a félelem, mikor Tanító bácsi biztos, „halál” őszinte válaszra várt, különösen az osztály példamutató magatartású, legjobb tanulóitól. Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy a „nagy” kérdés (a végére már) csupán egyetlen fiú esetében merült fel. Szegény Zs. Pali eltávozott már közülünk. Ő maga tagadta a rosszaságot. Bekövetkezett, amire számítottam. Tanító bácsi rám nézett, és várta az eldöntendő kérdésre a választ. Mivel nem láttam, s Pali is tagadta, „Nem” választ mondtam. Kis Márti még hátra volt, akinek a szava szintén döntő jelentőséggel bírt. A szőke, hosszú göndör hajú, szép kislány határozottan nézett a kérdezőre, és „Igen” választ adott. Tanító bácsi játszi mozdulattal termett az első padban ülő fiú elé, s újra kérdezett. Pali lehajtotta búsuló fejét, svájci (mici) sapkáját a kezében szorongatva, bűnbánóan „Igen”-t. mondott.
Azóta sem tudom, hogy a fiúkkal együtt akarta-e elvinni a balhét, vagy valóban odavágta fejfedőjét. Csak arra emlékszem, hogy a föld kezdett megnyílni alattam, és a megaláztatás kínjait éltem át. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó óránk volt ez. Akkoriban a legnagyobb kollektív büntetés a tanárok részéről az volt, hogy „bent kellett maradni” az iskolában. Nem mehettünk a napfényre, kökényt, lehullott szilvát, meg diót, fénylő vadgesztenyét gyűjteni út közben haza felé, hanem a szabadságvesztés büntetéseként az iskola-tömlöc zárt osztályában a padok mellett csendben állva kellett vezekelni. Átéltem. Az idő hosszúságára nem is emlékszem.
Nem az fájt, égetett, hogy otthon Anyu mennyire vár az ebéddel (pedig korgott a gyomrom), még csak a természetes napfény hiánya sem. A megaláztatás, a „többé nem hiszek a szavadnak” üzenet, ami elért hozzám. Valamennyien benn maradtunk, egyedül kis Márti mehetett haza.
Sali Judit
Kép forrása: www.canva com
