Ma megint csak úgy kifolyt kezeim közül az idő. Peregtek számolatlanul a percek és az órák, egyik se volt értékesebb a másiknál. Hová tűntek ilyen nyomtalanul? Elmosolyodom a gondolatra, mikor eszembe jut: talán a szürke urak lopták el...
A szürke urak Michael Ende Momo című meseregényének ellenséges erői. Szürke autóikkal és szürke öltönyeikkel ellepik a békés kisvárost, s életvidám lakóinak mindennapjait is szép lassan teljesen szürkévé festik. Mindenhol lesben állnak, és mindenkit szemmel tartanak. Mintegy észrevétlenül és alattomosan környékezik meg az embereket, meggyőzve őket arról, hogy ne pazaroljanak időt olyan tevékenységekre, amelyek nem hoznak pénzt, és nem járnak semmiféle haszonnal. S ha az emberek nem engedelmeskednek nekik, és nem takarékoskodnak kellően az idejükkel, csellel orozzák azt el tőlük. Legtöbben ebből mit sem vesznek észre, beállnak a sorba, és fejet hajtanak az időtolvajok láthatatlan erői előtt.
Az emberek már a barátaikat is alig látogatják, ünneplésre, játékra és álmodozásra, s egyéb „haszontalan” dolgokra, mint az olvasás és a beszélgetés sem fecsérlik már az idejüket. Csak az számít igazán, hogy minél többet dolgozzanak, s „szórakozás” címén szabadidejükbe is annyi mindent zsúfolnak bele, amennyit csak lehet. Valójában senkinek sem tűnik fel, hogy valamilyen rejtélyes okból minél inkább takarékoskodnak az idejükkel, annál kevesebb marad nekik. A rádióban és a televízióban újabb és újabb időmegtakarító eszközöket és berendezéseket hirdetnek, melyek egy szebb és boldogabb élet ígéretével kecsegtetnek. Életük mégis egyre sivárabbá, ridegebbé és elszigeteltebbé válik. „Legkevésbé a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történt az életükkel. Így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették”.
Michael Ende 1973-ban írt meséjét olvasva rádöbbenünk, valójában nem is mese ez: Momo történetében saját valóságunk és jelenünk elevenedik meg. Háztartási eszközök tucatjai szolgálják kényelmünket, mégis mintha egyre kevesebb (minőségi) időnk lenne magunkra és egymásra. Olyan szórakoztatóipari termékekkel vagyunk körülvéve, amelyekről egy-két évtizede még csak nem is álmodtunk, de mindez mintha a tartalmas időtöltés rovására menne. Sokak szabadidejének túlnyomó része tévénézésből és internetezésből áll, az emberi kapcsolatok pedig egyre inkább a közösségi oldalakra szűkülnek le.
Ha nem is internetezünk, valamilyen „kütyüt” mindig nyomkodni, nézni, hallgatni kell. Lehetőleg jó hangosan, hogy a saját gondolatainkat se halljuk meg - nehogy véletlenül, akár csak néhány percre is szembesülnünk kelljen saját magunkkal. (Ettől való félelmükben sokan még arra is képtelenek, hogy néhány órát egyedül eltöltsenek). S ha társaságban is vagyunk, pillanatok alatt előkerülnek az okostelefonok, sok esetben elsőbbséget élvezve a velünk szemben vagy mellettünk ülő emberrel szemben.
Einstein sokszor idézett, profetikus mondása ma már beigazolódott: „Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta”. Ma pontosan ezt éljük.
Valóban ez lenne a fejlődés és az úgynevezett civilizáció?
Konrad Lorenz „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című tanulmányában (1972) hasonló kérdéseket feszeget. Az érzelmek fagyhalála néven illeti a 20. század egyik legfenyegetőbb jelenségét - mely a 21. századra még inkább felerősödött -, s egyik kiváltó okaként a neofíliát, vagyis az újdonságvágyat; a mindig új és új ingerhelyzetek hajszolását említi meg. A reklámok mesterségesen generált szükségleteket ébresztenek, melyek újabb és újabb tárgyak megszerzésére ösztönöznek bennünket. S ez az újdonságvágy már nemcsak a tárgyakra irányul, de kapcsolatainkat is áthatja.
Mindezek következtében egyre alacsonyabb a tűrés-, és egyre magasabb az ingerküszöbünk is. Míg dédszüleink és nagyszüleink generációjának még nem volt természetes a fürdőszoba, a csapból folyó meleg víz, a ma embere már azt is tragédiaként éli meg, ha a nyaralása alatt nincs wifi, de televízió nélküli szobát sem sokan vennének már ki. Hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni a kényelmet és úgy általában az örömteli dolgokat („Ez nekem jár!”), ezzel szemben túldramatizálni vagy feladni a nehéz helyzeteket, melyek nem jelentenek azonnali örömforrást, vagy bármiféle kellemetlenséggel járnak.
Lorenz kitér arra a sajátos jelenségre is, miszerint egyre kevésbé vagyunk hajlandóak energiát és időt fektetni olyan kapcsolatokba vagy tevékenységekbe, amelyek nem térülnek meg rögtön, és csak később hozzák meg a gyümölcsüket. S erre vezeti vissza bármely, újonnan támadt kívánságunk azonnali kielégítésének az igényét is („instant gratification”), mely a társas- és párkapcsolataink szintjén súlyos torzulásokat okoz, fogyasztói szokásainkban pedig a hitelek halmozásában jelenik meg. Ha kell, emberfeletti áldozatokat is meghozunk, csak mielőbb birtokolhassuk a legújabb, vágyott tárgyat, ami nélkül nem élet az életünk. Instant megoldásokra, instant kielégülésre – és instant boldogságra várunk.
S észre sem vesszük, hogy életünk eközben növekvő igényeink teljesítésének végtelen hajszájává válik.
De térjünk vissza Michael Ende meséjéhez! A történet hőse egy melegszívű, árva kislány, Momo. A külsejére nem sokat ad; a haja mindig kócos, ruhája pedig néhány számmal nagyobb a kelleténél. Sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében: ahol tud, segít, és a barátaiért minden körülmények között kiáll. Momo két kivételes tulajdonsággal rendelkezik: meg tud hallgatni másokat, és határtalan a fantáziája. Emiatt aztán a felnőttek és a gyerekek is hamar a szívükbe zárják. Momo mindig sorra látogatja a barátait és az ismerőseit, s ha senki sem ér rá, képes kavicsokkal és kagylókkal akár naphosszat eljátszani, és közben különféle történeteket és meséket kitalálni. Sohasem unatkozik, mert ő a szívével érzi az időt.
Amikor az időtolvajok szépen lassan behálózzák az egész várost, Momo egyedül marad. Ugyanis ő az egyetlen, aki birtokában van a legnagyobb titoknak („Az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik”), s így ellen tud állni a szürke urak manipuláló szándékának. S közben szomorúan nézi, ahogy körülötte minden és mindenki megváltozik. A régi jó ismerősök becsukják előtte az ajtót: „Nincs már erre időm!” vagy „Az idő pénz!”– szajkózzák mindenfelől. A gyerekek – akik a legjobban szenvednek a felnőttek fogyatkozó idejétől és figyelmétől -, már játszani is elfelejtenek, szüleiktől mindenféle fura játékot kapnak, amihez semmi fantázia sem kell. Momo elhatározza, hogy a gyerekekkel együtt tüntetést szervez, hogy felrázza a felnőtteket bódult álomvilágukból. De ebben is magára marad, és a terve nem sikerül.
A feje tetejére fordult világot végül Hora mester, az Idő titokzatos ura segítségével menti meg. Az emberekhez végezetül visszatér minden ellopott életidő, s visszatér az életkedv és a szeretet is. A mese azzal a biztató üzenettel zárul, hogy a saját csapdájában vergődő emberiség helyzete nem teljesen reménytelen!
S hogy mi hogyan vehetjük fel a harcot a nap mint nap ránk leselkedő „szürke urak seregével”? Vagyis az idő szorításában hogyan tudunk helytállni, emberhez méltóan és nem „biorobotként” élni? A kulcsszó itt is az oly sokszor emlegetett tudatosság. Ahogy időről időre a lakásunkban is lomtalanítást végzünk, ugyanígy az is fontos, hogy időnként az életünkben is rendet tegyünk. Hogy megkülönböztessük vélt és valós szükségleteinket, mérleget vonjunk a számunkra fontos és kevésbé fontos (esetleg egyenesen önpusztító vagy szellemileg leépítő) tevékenységek között, és hogy átértékeljük emberi kapcsolatainkat - mindvégig szem előtt tartva életünk végességét.
Sok még a tanulnivalónk, hogy életünk napjait ne csak élni, hanem megélni is tudjuk, s a kettő közötti lényeges különbséget meg is értsük. Az ókori görögök bölcsebbek voltak ebben. Ők kétféle fogalmat használtak az idő kifejezésére: a kronoszt és a kairoszt. (isteneik nevéből eredeztetően). A kronosz a mindennapi idő, mely a percek egyhangúságában, megállíthatatlanul pereg a vég felé, s melyben életünk túlnyomó részét töltjük – hol kötelezettségeinkkel, hol gondolatelterelő pótcselekvéseinkkel. Ezzel szemben a kairosz a mindennapok szürkeségén átragyogó, kivételes pillanatokból álló minőségi idő, felkínálkozó lehetőség valami maradandóra és lélekemelőre. Ami nem folyik ki könyörtelenül a kezeink közül, hanem éppenséggel gazdagodunk, vagy másokat gazdagíthatunk általa.
Vagy Hora mester tanítása szerint: „Hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt nekik maguknak kell eldönteniük. Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek”.
S az már egyedül csak rajtunk áll, hogy a saját életünkben Momo meséjét, vagy a (több)generációnyi idióta történetét írjuk-e tovább…
Vass Gabriella
Képek forrása: www.canva.com
