Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.

Az egyik legnagyobb dilemma a bizonytalanságra vezethető vissza azzal kapcsolatban, hogy az ember mi szeretne lenni, és mit szeretne tenni valójában. Emiatt az élet elszürkül, és az idealizmus fénye nélkül puszta tengődéssé válik. A szorongás állandósul, csupán röpke pillanatokra hagy alább, de nem szűnik meg, hiszen nem ér véget soha. Ennek egyszerű, de mélyreható gyökerei vannak: a mindennapos szorongás, a jelen pillanat szorongása csupán a következménye más lényegi és gyötrő kérdéseknek: Ki vagyok? Honnan jövök? Merre tartok? Ha az embernek nem világos sem az eredete, sem a végső célja, hogyan lenne képes világosan látni a jelenét?

Mielőtt döntenénk, hogy mit akarunk tenni, mielőtt döntenénk, hogy mivé akarunk válni, TUDNUNK kell, ki az ember egyáltalán, és kik is vagyunk mint egyének. Szükségünk van az élet eredetének és céljának magyarázatára – de nem az általános anyagi választ véve alapul, amely szerint „megjelenünk és eltűnünk” a „véletlen törvénye” szerint –, hanem egy Ok-okozati, valódi törvényt, amelyben benne rejlik emberi létünk és az összes létforma nyitja. Mélyre kell ásni, egészen az isteni szikráig – bármilyen nevet adjunk is neki –, hogy megismerjük saját emberi gyökerünket. Együtt kell rezegnünk az egész világegyetemre érvényes fejlődés ritmusával, hogy bizton tudjuk, ránk is vonatkozik, és szerepünk van benne. Ekkor válik lehetségessé, hogy éveink másmilyenné legyenek, és egyre jobb éveket éljünk; ekkor eltűnik a homály az életünkből, hiszen az idő múlásával egyre nagyobb belső világosságra teszünk szert.

A másik dilemma az időleges és az örök, az élő, elkoptatható és az elhasználódást nem ismerő között van.
Kétségtelen, hogy életünk folyamatos játéktere az időleges és változó, illetve a tartós és stabil értékeknek. De el kell jutnunk a pontos megkülönböztetésükig.

Hasonlóképpen, ahogyan közülünk senki sem tud teljesen azonosulni a testével – mert ha meg is öregszünk, belül mégis fiatalok maradhatunk, hiszen a Fiatalság a lélekben gyökeredzik –, éppen így kell vezérfonalul választanunk azokat az értékeket, amelyeket nem őröl porrá az idő.

Van különbség a tartós és az örök között. A tartós kitart… de végül elenyészik; rövidebb-hosszabb ideig tartó divatokba csap át, mégis: múló divat az egész. Az örök viszont mindig van: létezik most, régebben is volt, és a jövőben is lesz. És ha megannyi „divatos” hang le is akarná kicsinyelni az örököt, az attól még erősen kapaszkodik bennünk. A képes történelemkönyvekből ránk pillantó ókori civilizációk embere és korunk embere éppen úgy megérti a jóságot, az erényt, a barátságot, a szeretetet, a becsületet, a kötelességet, a hűséget…

Ha sutba dobnánk a múló divatok szülte álszemérmet,  nem félnénk kimutatni, hogy továbbra is számít, nagyon is fontos, hogy jók, hűségesek, szeretetteljesek, becsületesek, bátrak és erényesek legyünk.

Az új év változik, de az idő örök. A kettő attól más, hogy más fontosságot tulajdonítunk nekik, de ettől mi még
ugyanazok maradunk. Az új ciklus velejárója a fellélegzés az úton: az elmélkedésre és tervezésre szánt átmeneti megállás, miközben nem felejtjük el a folytonosságot, a korábbi tapasztalatok és törekvések teljességét. És mindenekelőtt benne foglaltatik a magunknak tett ígéret, hogy megtesszük a következő lépést egy új cél felé, amelyet kitűztünk magunk elé.

Ha így lesz, akkor nemcsak egy Új Évre, hanem egy Jobb Évre is koccinthatunk mindannyian.

Delia Steinberg Guzmán
Az Új Akropolisz volt nemzetközi elnöke

 

Forrás: 

https://www.ujakropolisz.hu/sites/www.ujakropolisz.hu/files/old/Uj_Akropolisz_Hirlevel_201001.pdf