Erdőkön, tengereken, magas hegyeken túl élt egy rettenetes sárkány. Úgy hívták: a Nagy Sárkány. Hatalmas volt és gonosz. Tüzet okádott, mélységes szakadékokat ásott mancsával, farkának csapásával hegyeket borított fel. Ordításától hetedhét országon túl is lehullottak a falevelek, kiapadt a folyók vize. A Nagy Sárkány egyszer megharagudott az emberekre. Ordított egy nagyot, felegyenesedett, és lerántotta az égről a napot meg a holdat. Nyomban sötétség támadt földön. Megijedtek az emberek. A Nagy Sárkány rájuk támadt a sötétben. Megragadta és felfalta őket. Azt hitte, mindenkit felfalt.
Nem vette észre, hogy a sztyeppen, a dús fűben meglapult egy kisfiú meg egy csikó. A sötét rengetegben egy másik fiú rejtőzött el a csikójával, a hegyek között, egy szakadékban pedig egy harmadik, az is csikóval.
A Nagy Sárkány hóna alá rejtette a napot meg a holdat, aztán visszakúszott erdőkön át, tengereken át, hegyeken át otthonába. A három fiú meg a három csikó kilesett rejtekhelyéből. Látták, hogy eltűnt a Sárkány, s nőni, növekedni kezdtek, ahogy csak bírtak, hogy minél előbb megnőjenek. Megnőtt az egyik - Föld-vitéznek hívták, megnőtt a másik Tölgy-vitéznek hívták, megnőtt a harmadik ennek Hegy-vitéz volt a neve.
Föld-vitéz, éles karddal a kezében, nemsokára elindult a sztyeppen. Holló-szőrű lova meglátta, és felnyerített örömében. A vitéz átölelte a ló nyakát.
- Hol van a fény? Miért van sötét körös-körül? - kérdezte tőle.
Türelmetlen volt a ló, kapálta a füvet, megkérte a vitézt, hogy pattanjon a nyergébe. Felült a Föld-vitéz hollószőrű lovára, és azt mondta neki:
- Menjünk el, jó lovam, keressük meg a napot. Nem élhetünk világosság nélkül.
Ahogy a lován léptetett, felderengett előtte valami a sötétben.
A Tölgy-vitéz álldogált az út szélén, egy hatalmas fával játszadozott, mint valami kis pálcával, egyik tenyeréből a másikba hajigálta
Észrevette a Tölgy-vitéz a lovast, és rákiáltott:
- Hová mégy, bátyám?
- Megyek a napért, a holdért. Keresem a fényt - felelte a Föld-vitéz.
- Veled tartanék én is. Van egy jó husángom.
- Gyere - hívta a Föld-vitéz.
Felült a Tölgy-vitéz fehér lovára. A fehér ló elindult a fekete mellett. Ment a két vitéz, a két testvér, hogy felkutassa a napot meg a holdat.
Mentek egy napig, mentek kettőig, egyszer csak látják, hogy a hegyek közt a sötétben megmozdul valami. Jobban megnézték - hát a harmadik testvér volt, a Hegy-vitéz. Ott ült egy sziklán, s egy roppant követ görgetett a tenyerén, mint valami labdát.
- Hová-merre, testvéreim? - kiáltott rájuk a Hegy-vitéz.
- Megyünk a napért, a holdért. Visszaszerezzük a fényt - felelték a bátyái.
- Én is veletek mennék! Van egy jó kis kavicsom!
- Gyere, öcsénk - hívta a két vitéz.
Hármasban folytatták az utat. A Föld-vitéz hollószőrű lovon, a Tölgy-vitéz hófehér lovon, a Hegy-vitéz deresen. Egyszerre lépett mind a három ló. Ment a három testvér, hogy megkeresse a napot meg a holdat, visszaszerezze a világosságot.
Mentek, lovagoltak: kiértek egy széles tisztásra. Látják, hogy a Fehér-folyó kanyarog előttük, ezüsthíd feszül fölötte, ezüstház áll a partján. Leszálltak a vitézek a lóról, kicsapták legelni a három paripát, maguk pedig beléptek a házba.
Leírni sem tudom, mennyi szépet láttak odabenn! A falak ezüstcsillagokkal kiverve, ezüstszőnyegek mindenütt, ízes falatoktól roskadoztak az asztalok, nagy fényesség körös-körül a gazda meg sehol.
Ettek-ittak a vitézek, aztán lehevertek a puha szőnyegekre, és elaludtak. Pontosan éjfélkor felnyerített, prüszkölt a fehér ló. Meghallotta a Tölgy-vitéz, felkelt, fogta a husángját, és kiment a hídra.
Felmordultak, zúgni kezdtek a Fehér-folyó hullámai. Egymás után kilenc hullám közelgett a vízen. A legutolsó ezüsttrónust táncoltatott a hátán. Az ezüst-trónuson a kilencfejű sárkány ült, kilenc fején kilenc koronával.
Elbődült a sárkány iszonyatos hangon:
- Én vagyok a Nagy Sárkány kisebbik fia. Megvívok veletek, három vitézek! Széttéplek benneteket, tűzbe vetem testeteket, szélbe szórom hamutokat!
- Ne kérkedj még - felelte a Tölgy-vitéz. Megragadta husángját, suhintott egyet - és leröpült a sárkány mind a kilenc feje. A kilenc ezüstkorona elgurult a sztyepp füvében.
Felordított a sárkány, fekete füst szállt, forró szurok szaga áradt szét a sztyeppen.
A Tölgy-vitéz visszament a házba testvéreihez.
- Keljetek fel, testvéreim. Itt már nincs mit keresnünk. Menjünk tovább.
Talpra ugrottak a testvérek, lóra ültek, továbbmentek a sztyeppen.
Mentek, lovagoltak, egyszer csak látják: a Fekete-folyó kanyarog előttük, aranyhíd feszül fölötte, színarany palota a partján.
Megálltak a vitézek, kicsapták a lovukat legelni, maguk pedig beléptek a palotába.
Káprázott a szemük a sok szépségtől. Aranycsillagok ragyogtak a mennyezeten, a falak aranycsipkés selyemszőnyegekkel teleaggatva. A szobák közepén rakott asztalok, a sarkokban aranyhímes vánkosok - a gazda pedig sehol.
Ettek-ittak a vitézek, aztán nyugovóra tértek. Mély álomba merültek. A Föld-vitéz mégis meghallotta éjfélkor hollószőrű lova nyerítését, prüszkölését.
Talpra szökkent a vitéz, kapta éles kardját, és kilépett a házból. Látja, tizenkét fekete hullám közeleg a Fekete-folyón. Magasabbnál magasabbak, aranyfény csillan rajtuk néha a sötétben. Az utolsó hullámon aranytrónus úszik, a trónuson a tizenkét fejű sárkány ül, tizenkét fején tizenkét koronával. Rettentő hangon elkiáltja magát a sárkány:
- Én vagyok a Nagy Sárkány nagyobbik fia. Megmérkőzöm veletek, három vitézek! Széttéplek benneteket, tűzbe vetem testeteket, szélbe szórom hamutokat!
- Várj, korai még a dicsekvés - mondta a Föld-vitéz. Azzal felemelte éles kardját, megsuhintotta - és egy csapásra leszelte a sárkány tizenegy fejét.
Elgurult a tizenegy aranykorona a sztyepp füvében, zizegni kezdett tőle a fű.
Most már könyörgőre fogta a sárkány:
- Szánj meg engem, vitéz, kegyelmezz utolsó fejemnek! Hagyd meg az életemet! Cserébe visszaadom neked a napot meg a holdat.
Azzal kivette a jobb füléből a napot, a bal füléből meg a holdat. Odaadta a Föld-vitéznek. A Föld-vitéz eltette a napot a jobb zsebébe, a holdat a bal zsebébe, aztán fogta a kardját, és lecsapta a sárkány tizenkettedik fejét. Tűz meg füst gomolygott a folyó fölött. Felüvöltött a sárkány, elnyúlt a fűben, aztán fújt egyet, és kilehelte páráját. Futott a Föld-vitéz a házba, felébresztette alvó testvéreit.
- Keljetek fel, öcséim! Visszaszereztem a napot meg a holdat. Siessünk, vigyük vissza szülőföldünkre a világosságot.
Lóra pattantak a vitézek, nekivágtak a sztyeppnek. Nagy volt a sztyepp, széles, beláthatatlan. Mentek a vitézek, lovagoltak, ügettek a jó lovak, ügettek, de nehezen fogyott előttük az út.
Elfáradtak a testvérek, megálltak a sík mezőn, leheveredtek a fűbe. Alighogy elaludtak, a sötétből előkúszott a Nagy Sárkány. Gyűrűt csavart a testéből, körülfonta a három alvó vitézt, gonoszul sziszegett, nevetett:
- Most nem menekültök, elvetemültek! Bosszút állok rajtatok vakmerőségetekért, fiaim levágott fejeiért.
Felriadtak és nyeríteni kezdtek a lovak. Felébredt a három vitéz testvér, egy pillanat alatt lóra pattantak.
Át akarták ugratni a Nagy Sárkány testét. A Nagy Sárkány sziszegett, tekergőzött, gyűrűbe csavarta a farkát, tüzet fújt a vitézekre. Nekirugaszkodott a deres, elbotlott. Lovasával, a Hegy-vitézzel együtt egyenesen a sárkány torkába esett.
Nekirugaszkodott a fehér ló: ez sem tudta átugrani a sárkány testét. A Tölgy-vitéz is a sárkány torkába esett lovával együtt. A legidősebb testvér magára maradt. Hollószőrű lova azt mondta neki:
- Ne kímélj engem, korbácsolj véresre!
Jobbra-balra ugratott a Föld-vitéz, villogtatta a kardját, egyik sebet a másik után ejtette a sárkányon. Végül suhintott egy nagyot, és felhasította a sárkány gyomrát. Előugrott a Tölgy-vitéz meg a Hegy-vitéz. Segítségére siettek bátyjuknak.
A vitézek egykettőre végeztek a Nagy Sárkánnyal.
Rengeteg ember özönlött elő a sárkány gyomrából. Előjött mindenki, akit sebtében felfalt a sárkány.
Sereglettek az emberek; volt, aki sírt örömében, volt, aki énekelt. A Föld-vitéz akkor belenyúlt jobb zsebébe, elővette a napot, és felhajította a magasba.
Végiggördült a nap az égen, keletről nyugatra. Ragyogó fény ömlött el az egész földön.
Amikor pedig lenyugodott a nap, bal zsebébe nyúlt a Föld-vitéz, és elővette a holdat.
Feldobta a magasba - lassan gördült a hold a nap után, végigszállt az éjszakai égen. Tündökölt, s még az éjszaka sem volt félelmetes, még az sem volt sötét.
Megnyugodtak az emberek, elaludtak.
A három vitéz csak állt és gyönyörködött az emberek boldog álmában.
Hátuk mögött pirosan hasadt a hajnal - új napra ébredt a föld.
Forrás: Tündérek, törpék, táltosok - Tündérmesék a világ minden tájáról, Móra, 1973.
A képek forrása: www.canva.com
