„A hagyomány nem csupán az elvek gépies ismétlése, hanem azok felelevenítése, és egyúttal visszatérés az ősi, mitikus energiához” – írja Fernand Schwarz az ünnep szerepéről.

Alábbi írásának gondolatai megláttatják az ünnepben rejlő lehetőséget, és segítenek érzelmileg és mentálisan emelkedettebben átélni a várt napokat. És megvilágítják, miért lehetett az ünnep „belégzés”, hogyan adott lehetőséget az „élet újbóli kiáramlásának”.

Folytatjuk Fernand Schwarz cikkét.

Fernand Schwarz: Az ünnep megújító szerepe 2.

A naptár hasonlatos a lélegzéshez. Egyesíti a belégzés vagy kiterjedés (vagyis az ünnepek) és a kilégzés vagy összehúzódás szakaszait. A „kilégzés” ideje szolgál arra, hogy a társadalom „szervezete” felhasználja az ünnep alatt belélegzett levegőt.

A hagyományos naptár kettős jellegének bemutatására nézzünk meg példaként két görög istenséget: Apollónt és Dionüszoszt. Apollónnak hatalmában áll a már létező dolgokat harmonizálni, megőrizni a világot olyannak, amilyen. Héthúrú lantjával harmonikus arányokat ad a világnak, törvényt, mértéket, szabályokat, de nem képes „ex nihilo”, vagyis a semmiből világot teremteni.
Mivel a szabályban nincsen olyan elem, amely képes volna erőt is adni, ezért Dionüszosz teremtő erejéhez kell folyamodni, vissza kell térni a világ kezdetéhez, azokhoz az erőkhöz, amelyek egykor kozmosszá változtatták a káoszt.

Dionüszosz az átlényegítő-, megújító- és a dolgokat jobbító képesség megtestesítője, Apollón pedig az állandósító, megőrző elv. Dionüszosz valóban kiléphet a már végbement teremtésből. A kezdetek világából, a föld alatti, khtonikus erők tárából "újat" meríthet, napvilágra hozza az addig sötétben meghúzódó és eltemetett dolgokat. Lehetőségként létező állapotokat hoz mozgásba.
Dionüszosz a tánchoz, a kozmikus ritmushoz kapcsolódik, akárcsak Siva isten Indiában. Elpusztítja a létrejött rendet, és káoszt kelt. Kiegészítője, Apollón révén nyer formát az, amit Dionüszosz az eredet világából hozott a felszínre, vagyis Apollón „civilizálja” a dionüszoszi örökséget. Láthatjuk, hogy Dionüszosz az előreláthatatlan, a felmérhetetlen, Apollón pedig a szabályozó, a rögzítő. Ezért Apollónt a tavasszal és a nyárral hozták kapcsolatba, mert ha egyszer feléled a tavasz ereje, többé semmi sem állíthatja meg a fa növekedését.
Kovácsoláskor a fémet Dionüszosz izzítja fel és olvasztja meg, Apollón pedig véglegesíti a formáját, és lehűti a vízben. A tárgy formája ettől kezdve egy ideig tökéletesen meghatározott lesz, egészen addig, amíg a fém a dionüszoszi tevékenység hatására újból fel nem izzik. Dionüszoszt ezért a dolgok ciklikus visszatéréséhez is kapcsolták.

A görög panteonban Apollón és Dionüszosz testesíti meg a természet két ellentétes arculatának egymást kiegészítő alapvető ellentétpárját, amellyel a naptárban is találkozunk. Tehát az ünnep dionüszoszi természetű. Amíg az ünnep tart, bármi lehetséges, bármit meg lehet változtatni. Ez a korábbi állapot halálát jelenti, és egy új állapotba való elérkezés lehetőségét. Ebben az értelemben az ünnepnek beavatási szerepe van, és ez teremti meg a hagyományos társadalom dinamizmusát.
Az újrateremtés állandóan megújuló képességének köszönhetően minden halál, minden beavatás, minden ünnep az evolúciót, a fejlődést teszi lehetővé.

A hagyományos társadalom éppen ünnepeinek és naptárának (amelynek a közhiedelemmel ellentétben nincsen köze a pangáshoz és a konzerválódáshoz) köszönhette, hogy szüntelenül megújult. Nem szabad azonban összekeverni a síkok határainak áthágását lehetővé tévő utakat (játék, ünnep), az ezt követő munka módszereivel, amelyek révén – ezúttal apollóni energiával – a tapasztalatok rögződése, az átépítés, az átszerveződés következik be.
A hagyomány nem csupán az elvek gépies ismétlése, hanem azok felelevenítése, és egyúttal a visszatérés az ősi, mitikus energiához. Ez teszi lehetővé a történelmi, földrajzi helyzethez igazodó, mindig más és más eredmények létrehozását.

Nem feledkezhetünk meg az ünnepek társadalmi szerepéről sem. Az ünnepek egyik célja éppen az emberek közötti feszültségek szabályozása volt. Nem arról volt szó, hogy egyéni és kollektív őrjöngést keltsenek, sem pedig arról, hogy korlátok közé szorítsák a tömeg impulzusainak megnyilvánulását, hanem arról, hogy alkotó értelemben véve irányítsák a feszültségeket, és így akadályozzák meg a barbárság és az állatiasság elszabadulását. Ez igen fontos volt a társadalmak egyensúlyának fenntartása szempontjából. Az ünnep legáltalánosabb szerepének, az ember és az egész közösség lelki és szellemi formálásának egyik oldala volt.

A régiek megtalálták azt az egyszerre anyagi, lelki és szellemi módszert, amely a folyamatosan változó környezethez igazodva lehetővé tette az élet újbóli kiáramlását. A naptár így ismét megteremti a benne rejlő tapasztalattal való kapcsolatot. Bár a világ szerkezeti viszonyai mindvégig változatlanok, az ünnep mégis új dolgok kiemelkedését teszi lehetővé a megnyilvánulatlanból, hiszen megvan rá a lehetősége, hogy kibontakoztassa, és hogy újszerűen állítsa össze a dolgokat. Ettől válik a világegyetem dinamikussá, nyitottá, egyszerre örökké és mindig újjá.

A modern társadalmakban az ünnepeknek nincsen megújító jellege, sőt még feszültségszabályozó társadalmi szerepe sem. Az ünneplés egyszerű megemlékezéssé silányodott. Ez megmagyarázza, hogy miért keletkeznek társadalmunkban kollektív, barbár viselkedési formák. Nincs meg az ünnep felszabadító szerepe, így az ember a legösztönösebb indulatainak van alávetve, de nincsen lehetősége ezeknek az indulatoknak a pozitív jellegű irányítására.

A cikk első része:

https://filozofiaikavehaz.blog.hu/2024/12/11/unnepre_varva_590

Forrás: Új Akropolisz, Kulturális Hírlevél 62. szám

Képek forrása: www.canva.com