Perszephoné mítosza szimbolikusan fejezi ki a tavasz erejét; a természeti ciklusok megújulását és a halhatatlanságról szóló tudást.
Egy nap a fiatal Perszephoné -Zeusz és Démétér isteni gyermeke- éppen nárciszt szedett a mezőn, amikor elrabolta őt a megnyíló Föld gyomrából előlépő Hádész. Az alvilág urát rabul ejtette a lány szépsége, szerelemre gyúlt, és lovas fogatán magával vitte a föld alá. Miután a lány evett az általa kínált gránátalmából, feleségül vette, és az alvilág úrnőjévé tette. Anyja, Démétér -a termékenység istennője- magán kívül volt bánatában, elhanyagolta feladatait, ezért nem nyíltak a virágok, nem érett be a termés, elhaltak a növények, a föld terméketlenné vált. Az enyészet láttán Zeusz, aki már az emberiség kipusztulásától tartott, Hádészhoz fordult, hogy adja vissza Perszephonét anyjának. A két isten végül a következő egyezséget kötötte: az év három hónapját Perszephoné férjével tölti a föld mélyén, ám az év maradék részére a lány visszatér a fényre, a halhatatlanok közé, anyjához. Mikor Perszephoné feljön az alvilágból, Démétér örömében virágba borítja a természetet: minden kisarjad, virágba borul.
A mítosz szimbolizálja az évszakok, a természet, és az élet körforgását. Amikor a búzaszem kihajt, majd termést hoz, bőség van a világon. Ám a növény csak akkor képes fejlődni, ha a magot elvetik, így időről-időre visszatér a föld alá. Az élet hol itt, hol ott nyilvánul meg, ami itt megszületik, az ott meghal. Ez az a folyamat, amelyet valamennyi embernek is át kell élnie.
Személyes értelmezési kulcsban jelentheti a mítosz a nappali ébrenlét és éjszakai alvás váltakozásának ritmusát, de lehetnek heti, havi, évi ciklusaink is, melyek közben megélt tapasztalatainkból -örömök és bánatok során át- tanulni próbálunk.
Nagyobb léptékben a mítoszban szereplő Perszephoné maga az inkarnálódó Lélek; ideje kisebb részét Hádész anyagi-földi világban, azaz alvilágban tölti, míg nagyobb részét az égi világban, igazi otthonában. A halhatatlan Lélek számára minden új születés egy új lehetőség, hogy fejlődhessen, és az ezeket követő halál alkalom arra, hogy pihenjen és az átélt tapasztalatokat elmélyítse.
A mítosz jelképezi továbbá a megújulás és a „filozófiai fenntartható gazdálkodás” erejét is; a lélek születésekor ugyanis tiszta, mint minden kisgyermek. Élete során kap hideget-meleget, jó és rossz tapasztalatokat. De ahogy a természet mindent újrahasznosít -például az ősszel lehulló lomb beépül a talajba tápanyagként-, úgy az emberek életében sem kellene „hulladékoknak” képződni. A megtapasztalt örömöket és fájdalmakat is hasznosíthatjuk, építkezhetünk mindegyikből. A kellemes tapasztalatok „üzemanyagként” szolgálhatnak számunkra, megerősíthetnek minket, amikor emléküket felidézzük. A fájdalmas élményekből pedig bölcsesség származik, amennyiben tanulunk belőlük.
Tartalmas, szép tavaszt!
Kontó Gizella
