Ma láttam a Tavaszt. Láthattam volna eddig is minden évben, de felgyorsult életritmusunk miatt elmosódnak előttünk a természet legkülönlegesebb csodái. A Tavasz, amelyet ma láttam, fénylő, finom hálóként nyújtózott el a fák között. Átadtam magam a képzeletemnek, és ez a ragyogó látvány nyomban elém idézte azokat a finom vonásokat, amelyekkel Botticelli ruházta fel saját Tavaszát.

A képzeletvilág szülte varázslat nyomán a Tavasz felém fordult, és tanítása megelevenedett előttem. Az álom és a halál hasonlóságára emlékeztetett, arra, hogy Ő hogyan képes legyőzni egyiket is, másikat is. Hogy ott, ahol azt hisszük, már mindennek vége, elénk tárul a feltámadás csodája.

A Nap rejtélyéről szóló régi hagyományokra emlékeztetett: a tavasz első napjának első napsugara (valójában ez az év első napja) magával hozza az új, a tiszta és a jó különös erejét. Hosszú idő után ez az első fellélegzés, a hosszan tartó sötétség után ez az első fénysugár.

A szépség értékére emlékeztetett, de nem valamiféle hivalkodó, hanem visszafogott, sejtelmes szépségére: tavaszias, zsendülő, egyszerű és természetes. És felismertem benne a Tavaszt, a Nőt, a Szépséget, és hogy minden nőnek – hiszen lánya mind – utánoznia kellene Őt lélegzetelállító esztétikájában.

Az ébredés mosolyára emlékeztetett, amely olyan, mint a kisgyermek első mosolya, ahogy reggel kinyitja a szemét. Ó, milyen sokat ér a mosoly ebben a világban, amelyet a szenvedés és bántás dermesztő tele nyomorgat!

A kedves és gyöngéd tettek melegségére emlékeztetett; hogy van lehetőség segítenünk és támogatnunk mindenkit, akinek szüksége van rá; hogy ne takarékoskodjunk nemeslelkűségünkkel.

Ekkor megtanultam még valamit az örökkévalóság rejtélyéről: a szépség, a gyöngédség, a tisztaság és a nagylelkűség mind az öröklét ismertetőjegyei. Az örökkévalóság nem egy végtelen, búskomor, rideg űr, ahol nem tehetünk mást, mint hogy múlni hagyjuk az órákat. Az örökkévalóság az állandó újjászületés, amelyben percről percre újra felébredünk, és minden pillanatban képesek vagyunk újrakezdeni.

A Tavasz örök: évente egyszer eljön hozzánk, és láthatóvá válik a fényben és a virágokban, a melegségben és a hangokban. De ez az egyszeri megnyilvánulása is elég, hogy az év többi napján megőrizzük titkának magját: felébredni minden reggel, élni minden nap, kihasználni minden órát, és megőrizni a naponkénti újjászületéshez szükséges frissességet; egy lépéssel közelebb jutni a teljességhez, amelyet az éves ciklusban nyárnak hívnak.

Hozzánk, akik járjuk az utat, hozzánk, akik csupán álmodhatunk a nyár tökéletes beteljesedéséről, hozzánk, akiknek még szükségük van a baráti kéz támogatására: mindannyiunkhoz érkezett el a Tavasz!

(Delia Steinberg Guzmán)