Az idő egy tudatunk alkotta fogalom. A körülményektől függően számunkra úgy tűnik, hogy néha túl gyorsan, máskor túl lassan telik. "Beszélgess egy csinos nővel egy órát, mintha csak egy perc lenne. Tartsd a kezed egy percig a forró kályhán, meglátod, egy órának fogod érezni. Na, ez a relativitás." (A. Einstein) A filozófia is megkülönböztetet kétféle időt: a múlót és a maradandót. A múló - fizika vagy objektív - idő a napi valós vagy vélt szükségleteink kielégítésével telik - pl. pénzkereső munka, otthoni napi teendők, hobby -, alárendelve magunkat a fogyasztói társadalom ránk eső elvárásainak. A maradandó - lelki vagy szubjektív - időben ugyanakkor értéket teremtünk valamilyen formában: ez lehet egy építő beszélgetés, egy tiszta szívből jövő, támogató mosoly, de minden tanulással, vagy önzetlen cselekvéssel töltött idő is, amelyben jobbá tettük önmagunkat vagy a környezetünket. Vajon érzékeljük-e a kétféle időtöltés közötti minőségi különbséget, és hogyan éljük meg - ha egyáltalán szembesülünk vele - időnk korlátos voltát?
Az ember az élete során talán sokáig nem ismeri fel, hogy a rendelkezésére álló idő véges, ám gyakran a felnőtté válás és különösen az időskor szembesíti azzal, hogy mennyire használta jól a földi napjait; csak saját magára vagy másokra is gondolt-e, vállalt-e önmagán túlmutató felelősséget. Az önzetlenség alapszintje, hogy túl tudunk látni a személyes érdekeinken, de egy magasabb szintjén azt is megvizsgáljuk, vajon mit hagyunk magunk után. És ha tudunk tenni azért, hogy a világ jobb hely legyen eltávozásunkkor, mint amikor megszülettünk, meg is ragadjuk a lehetőséget.
Maradandót alkotni világszínvonalon elsősorban az képes, aki a tudomány, a művészet, a politika, a vallás területén vagy a hozott adottságai vagy megszerzett tudása és kimunkált készségei alapján hozzátett valamit az emberiség maradandó kincséhez, tudásához. Például egy addig gyógyíthatatlan betegség megelőzése védőoltással, vagy egy zenemű, vagy a világbéke érdekében a fegyverarzenált leszerelő megegyezés elérése, vagy egy új formában megjelenített vallásos tan hiteles élése és terjesztése általában nem a hétköznapi ember lehetősége.
De hogy lehet maradandót alkotni kicsiben? Mit adhat az utókornak egy egyszerű halandó? Induljunk ki abból, hogy mi, gyermekként és felnőve mit szerettünk volna kapni a szüleinktől - és mit nem -, hiszen többségünknek az életünk során megadatik a saját család, és ezen keretek között számos érték áthagyományozható.
Fizikai szinten a megfelelő körülmények biztosításán túl fontosnak tarthatjuk az önálló élet megkezdéséhez egy saját lakás biztosítását vagy az ehhez nyújtott kisebb-nagyobb anyagi segítséget. A materialista szemlélet és a környezet hatása sokakat arra indít, hogy a gyermek későbbi anyagi biztonságáért, boldogulásáért dolgozzon csaknem egész életében, így számukra ez lesz a legnagyobb dolog, amit adni fognak. Már maga az adás, amennyiben belső késztetés és nem külső megfelelési kényszer hatása, tekinthető a szeretet egyik megnyilvánulásának. Gary Chapman, napjaink közkedvelt párkapcsolati szakértője, könyvében (Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv) ötféle ún. „szeretetnyelv”-et különböztet meg: 1. elismerő szavak, 2. minőségi idő, 3. ajándékozás, 4. szívességek, 5. testi érintés. Ezek közül kettő a fizikai-anyagi dimenzióhoz kötődik; az egyik az ajándékozás, ennek felel meg az imént említett példánk, a másik a testi érintés. Úgy érzem, nem csak a kisbaba igényli a fizikai kontaktust, de mi felnőttek éppúgy örömmel vesszük az ölelést, a simogatást, nemcsak akkor ha kapjuk, de ha adjuk is. Három szeretetnyelv típus az ötből egyértelműen inkább a lelki dimenziónkkal kapcsolatos. Szívességből elvégezni valamit mások helyett önzetlen gondoskodásról szól. Az elismerő szavak, amiben már gyermekkorunktól kezdve részesültünk, stabil önbecsüléssel, magabiztossággal és a kihívásokkal bátran szembenéző önbizalommal ajándékozhat meg minket egy egész életre. A minőségi idő értékére már gyermekként rájövünk, ha a szülőktől is legalább annyi figyelmet kapunk, mint a babysittertől. Persze a külföldi családi út is szép élményt adhat, ám azon az áron, hogy a szülők még onnan is folytonos telefonokkal vagy netes kommunikációval a munka frontján élnek, nem biztos, hogy kívánatos. Erre a személyhez szóló figyelemre egész életünkben vágyunk, hogy adott helyzetben csak velünk foglalkozzanak és ne mással. Szeretetünk kifejeződése az empátia, időnk és figyelmünk tudatos odaadása másoknak.
Mindezek mellett én személy szerint szerettem volna szüleimtől olyan életvezetési tanácsokat, bölcsességeket kapni - a praktikus dolgokon túl, pl. főzés, autószerelés -, melyekkel kiegyensúlyozott és boldog életet élhetek. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy szüleim nem ilyen mintát mutatnak nekem, haladnak a társadalmat uraló média, gazdaság és politika keltette fősodorral. Hogyan is tudnának felmenőink számunkra az ember és a világ mibenlétére vonatkozó hasznos tudást közvetíteni, ha ők sem birtokolják ezt - például azért, mert nekik sem tanították. Emlékszem, Szinetár Dóra színésznő egyik interjújában elmondta, hogy az apukája minden nagy vallás és filozófia tanait összefoglalta és átadta neki, mint egy „Füves könyvet”. Nagyon irigyeltem ezért, hiszen ő így erről a magasabb alapról indulhatott a saját életútján, szemben velem, aki nulláról kezdtem. (Más kérdés, hogy az a spirituális tudás, amit én saját erőből voltam kénytelen összeszedni, talán értékesebb és hasznosabb, mivel benne van a keresésem, az erőfeszítésem, a munkám.)
Szerettem volna olyan szeretetet kapni szüleimtől, amiért cserébe nem kell elvárásoknak megfelelnem. Kezdetben az iskolai tanulmányi eredmények, az otthoni háztartási munkában való részvétel, majd a barát-, és párválasztás „megfelelő volta” adták a szeretetük, támogatásuk feltételeit. Természetesen a szülő felelőssége a gyermekből jó embert nevelni, aki önállóan is boldogul, de a terelgetés eszközeinek tárháza sokkal szélesebb lehet, mint a jutalmazás-büntetés elvű szeretet. Lehetséges, hogy a felmenőiktől vagy szűkebb közösségükben ők is ezt a mintát látták? Honnan is tudnának másként viselkedni, mint amit ők tapasztaltak, amivel be kellett érniük, és amin nem volt idejük, erejük vagy igényük változtatni a saját életükben?
Arra a következtetésre juthatunk ebből a néhány példából, hogy csak akkor tud valaki kicsiben maradandó értéket közvetíteni, ha először saját magán munkálkodik. Ha nem éri be azzal, amit kapott az „élettől”; ha az iskolai oktatás nem adott elegendő muníciót a lelki-szellemi fejlődéséhez, akkor neki kell ezt megtalálnia. Ma rengeteg információhoz férhetünk hozzá, a feladatunk „csak” a szelektálás, a kellő intelligenciával való mérlegelés a pszichológiai, filozófiai vagy vallási tanítások között. Nem árt egy olyan vezető, Mester vagy iskola sem, aki vagy ahol hitelesen élik a tanításokat. Hangsúlyt helyeznek az életkornak és a lelki igénynek megfelelő oktatásra, és nem állnak meg az egyéni önálló és boldog létezés elveinek tisztázásánál, valamint gyakorlásánál, hanem fontosnak tartják a tudás és a szeretet továbbadását is a szűkebb vagy tágabb környezetnek. Egy bölcs mondás szerint, ami igazán értékes, az pénzen nem vásárolható meg. Talán a tudás és a szeretet is ilyen felbecsülhetetlen örök értékek, melyekért bátran áldozhatjuk időnket, legyen szó akár a megszerzéséről, akár az átadásáról. A bölcsesség és a szeretet birtokában még az anyagilag ugyan szegény, ám lelkiekben-szellemiekben gazdag ember is tud valami értékessel szolgálni a környezetének.
Csak az tud adni bármit is másoknak, akinek van miből adnia. Aki először is megismerte önmagát, felfedezte erényeit és hibáit, és ezután komoly belső munkával javította magát fizikai-lelki-szellemi szinten. Ha beépítünk minden jót - amire csak képesek vagyunk - a mindennapi életünkbe, sütni fog rólunk a derű, az egyensúly, a bölcsesség és a szeretet. Ha nem is lehet kőbe vésni, papírra írni, lekottázni az eredményt, mégis időnket hasznosan felhasználva egy olyan egyénné válhatunk, aki már életének mintájával is képes adni a környezetének, és szép emlékeket idézhetnek fel róla embertársai.
„A lehető legjobban ki kell használnunk az »életünket«, amely igazság szerint nem is a miénk, mégis mi határozzuk meg a jellegét és egy időre a letéteményesei vagyunk. Éljünk egyszerűen, emberhez méltó módon, a teljesített kötelesség örömével, kerüljük a kétszínűséget és szabadosságot, amelyek torzítják a természetes életmódot. Alkalmazkodjunk a körülményekhez, igyekezzünk kedvezőbb irányba alakítani őket, és sose essünk kétségbe. Éljünk életünk minden pillanatában hitelesen, és ügyeljünk arra, hogy a boldogságunkat ne mások szenvedésének üllőjén kovácsoljuk.” (J.A.Livraga)
Kontó Gizella
