Mindenkinek a birtokában van egy nagyon fontos kincs: ez a kincs áll a legközelebb valódi önmagunkhoz és ez vihet minket a legmesszebbi magaslatokba: ez nem más, mint a belső erőnk. A legfőbb kérdés, hogy hogyan tudjuk felszínre hozni, hovatovább fejleszteni ezen képességünket? A válasz feltérképezéséhez elengedhetetlen az, hogy időt szánjunk önmagunk belső világának megértésére, rendbe rakására, felfedezésére, önmagunkkal való megvitatására, vagyis hogy valódi belső életet éljünk. Mit is jelent mindez? Erre a kérdésre próbáltunk válaszokat találni a mostani találkozónk során, aminek tárgya a belső élet volt. Az asztalaink témái és beszélgetéseink eredményei a következőkben foglalhatók össze:

1. A „Janus, a kétarcú” asztala - Elmélyülés és gyakorlat:

Ez most egy rendhagyó asztal volt, itt ugyanis mesélőkártyákat használtunk az önmagunkban lévő erők felfedésére. A gyakorlat során vissza kellett emlékezni a tavalyi esztendőből három olyan dologra önmagunkkal kapcsolatban, ami erősebbé tett minket, és ehhez hívtunk segítségül egy-egy képes kártyát, amit asszociációs alapnak használtunk az önreflexiónkhoz. A gyakorlat célja az volt, hogy a velünk történteket belső erőforrásainkká alakítsuk át, ami később támasz és segítség lehet majd számunkra a nehezebb időkben. Ennek megfelelően a tavalyi évünkben megtalált erőforrásainkhoz hozzárendeltük az idei évi terveinket is. A mindennapok próbái során megszerzett tapasztalataink ugyanis a jövő lehetőségeit is jelentik egyben. Így tekint Janus (római isten) egyszerre a múltba és a jövőbe: ha képesek vagyunk összekötni múltunkat a jövőnkkel, és a jelenben is úgy tekinteni életünk eseményeire, mint egy belső fejlődési folyamat részeire, akkor a dolgok jóval többek lehetnek annál, mint aminek önmagukban látszanak. Ezzel a módszerrel tudatosíthatjuk belső erőforrásainkat, és megerősíthetjük belső fényünket!

2. "Filozófiai kilátó" asztala - Szellemi gyakorlatok tapasztalatai és megélései:

A filozófia egyik alapvető gyakorlata a nézőpontváltás a velünk történtekkel kapcsolatban. Ilyenkor múltunk életeseményeit újra megvizsgáljuk, megnézzük, hogy mi és hova vezetett el minket az idők folyamán, majd magasabb nézőpontból tekintve le rájuk, újraértékeljük azokat. Az egyik legjobb példa erre a hála gyakorlata, ami nem feltétlenül magától értetődő. Meg kell érni rá, és ehhez idő kell, ám gyorsíthatunk a folyamaton, ha szabad akaratunkból elébe megyünk és gyakoroljuk. A beszélgetéseink során kiderült, hogy nem csak a jó dolgokért vagyunk hálásak, hanem olykor a nehézségekért is, amennyiben azok mutattak rá fejlődésünk útjára, amit akár tudatosan, akár nem, de bizony végig is jártunk. Ezzel lettünk jobbak és többek! Mindeközben plusz önismereti "dimenziót" adhat az is, ha kifejezetten figyelmet fordítunk a hála gyakorlata során átélt első rezdüléseinkre. Van-e bennünk ellenérzés valami iránt, és ha igen, vajon miért? Hogyan tudjuk feloldani? Magasabb nézőpontból nézve hogyan változik meg az, amit korábban igazságtalannak bélyegeztünk?

3. A "Kapitányok" asztala – Gondolkodás, a belső párbeszéd mikéntje:

Ennél az asztalnál a következőket állapítottuk meg önmagunkról: Mindenki folytat belső párbeszédet önmagával, amiben kétféle hang találkozik bennünk: egy fejlődni, tanulni, jobbá válni akaró, őszinte nagy énünk, és egy önmagát féltő, érvényesülni akaró, önzőbb, kényelmesebb kis énünk. A nagy énünk hangja lehet megerősítő és figyelmeztető lelkiismeret-hang, amelyekkel épít, jobbít, előre visz bennünket, ha nem is mindig kellemes szembesülni vele. A kis énünk pedig lehet hamisan önigazoló vagy pusztítóan kritikus, és mindkettővel megállít, rombol, akadályoz bennünket abban, hogy objektívan lássunk, értékeljünk és valódi lépéseket tegyünk önmagunk és mások felé. A kérdés, hogy kit engedünk kormányozni.
A legnagyobb támogatást azzal adhatjuk a nagy énünknek, ha egy erős, pozitív, rajtunk és érdekeinken túlmutató célt tűzünk ki hajónk számára. Olyan célt, amit ha elérünk, belső, lelki kincsesládánkat gazdagíthatja majd.

4. A "kemény dió" asztala - A belső rend és harmónia megteremtése és fenntartása VS diszharmónia és belső káosz:

Kemény diónak tűnt ez a téma, de beszélgetéseink során azért megpróbáltuk közösen feltörni, és az értékes részeket apránként kiemelni belőle. Elsőként magával a  „belső élet” - kifejezéssel foglalkoztunk, és az ezzel kapcsolatos gondolatainkat próbáltuk meg közös nevezőre hozni. A következőkre derült fény: Állandóan kavarognak bennünk a különböző érzések, gondolatok, elképzelések, tanítások  (akár egész hitrendszerek is), mindezek pedig a mindennapjaink során gyakran ellentétbe kerülnek egymással, s „összeütköznek” belső világunkban. A belső élet ugyanakkor talán éppen ezeknek a folyamatoknak, az „ütközéseknek” és „elsimulásoknak” a megfigyelése, érteni próbálása, elrendezése és rendszeres tudatosítása lehet. Ezután feltettük a kérdést, hogy miért is érdemes belső életet élni, hiszen a tapasztalatlevonások spontán módon is megtörténnek az életünkben, nem? A beszélgetések körei alatt ugyanakkor az rajzolódott ki, hogy a spontán esetekben néha túl későn érkezik a megértés, és akkor sem feltétlenül objektíven. Ha a végsőkig ragaszkodunk megcsontosodott elképzeléseinkhez, és azokhoz igazítjuk életünk minden elemét, fennáll a veszélye annak, hogy egy idő után elveszítjük a dolgok reális értékelésére való képességünket. Aztán pedig jön a „pofon”... Holott a cél éppen az lenne, hogy visszatekintéseink a már megtörtént eseményekre és előrejelzéseink a jövőre vonatkozóan minél objektívebbek lehessenek, és éppen a mindenkori jelenünk érdekében! Fejlődésünk persze nem lehet töretlen. Vannak kibillenéseink, kaotikus, széteső pillanataink és helyzeteink, de az igyekvés és a rendezettségre, önmagunk újraépítésére való törekvés is megvan bennünk, ez a két pólus közötti folytonos mozgás pedig segíthet is minket abban, hogy a fent említett megcsontosodást megelőzzük. Tudjuk, hogy leginkább az érzelmek és az ösztönök eluralkodása billenthet ki minket, - ami természetes - és rajtunk áll, hogy milyen hamar és rugalmasan tudunk visszatérni belső tengelyünkhöz. Akár már kibillenés közben sem elveszítve azt a belső „mérlegelőt”, aki úgy tudja objektíven kommentálni az eseményeket, mint egy pártatlan, józan és jóindulatú narrátor. És ne feledjük: az élet állandó változás! Ne fásuljunk bele egy aktuálisan kényelmes egyensúlyi állapotba! Időnként újra neki kell veselkedjünk a munkának, és le kell bontani a kemény héjat a további növekedéshez.

Zárásként visszatértünk a Filo-Café mottójához: Gondolatok elvitelre! Az est házigazdája arra biztatott minket, hogy keressünk olyan példaképeket, akikből erőt meríthetünk. Példaképeket, akiknek fejlődése és gazdag belső élete pozitív hatással van a környezetükre is. Ezeknek a személyeknek nem kell feltétlenül élőknek lenniük, elég, ha tetteik világítótoronyként bennünk élnek. Értsük meg az őket mozgató elveket és ideákat!  Ugyanakkor ne becsüljük alá a látszólag kis dolgokat sem, ugyanis a legtöbb dolog jóval több annál, mint aminek első ránézésre látszik: A Gyűrűk urában Frodó, egy ismeretlen félszerzet volt képes elvinni az Egy gyűrűt Mordorba. És körülöttünk is oly sok ember van, aki nem csak magának akar jót és fejlődést! Tudják vagy nem: ők az idealisták. Idealistának lenni pedig nem azt jelenti, hogy az ember a fellegekben jár, és csak a jót látja, épp ellenkezőleg: annyi, mint nem beletörődni a nehézségekbe, hanem éltetni magunkban és tetteinkkel is megvalósítani a bennünk élő képet egy jobb világról. Az idealista persze erősen ki van téve a környezet viharainak és az idő próbájának.  Idealistának nem születik az ember. Az idealizmus döntés kérdése.

FC csapata