Délután ballagtam hazafelé egy lakótelepi kis parkon át, és világos lévén már messzebbről felfigyeltem egy fűben fekvő élénk színű, oda nem illő, viszonylag nagy kupacra. Ahogy közelebb értem, egy fehér-kék-piros színű takaróvá vált a forma, és találgatni kezdtem, mi is lehet az. Talán a környező tízemeletes házak egyik teraszáról fújta le a szél az ott száradó pokrócot. De a kupac nem mozdult, mintha védett volna valamit maga alatt, gondosan alágyűrve a széleket. Méretre akár egy ember is lehetett alatta… Télvíz idején, a hideg földön magányosan fekve, egy vékony takaró alatt… Egyszerre járt át a szánalom és a félelem érzése. Nem mertem odamenni megnézni, rejt-e valamit maga alatt a pokróc… 

Tovább haladva győzködtem magam, vissza kéne fordulni. Hátha segítségre szorul valaki. Vagy legalább szólni egy bátrabb járókelőnek, talán egy férfinak, hogy járjon utána a dolognak. Nem voltam közönyös, de valami visszatartott az igazság kiderítésétől...

Azt szokták mondani, hogy egy társadalom fejlettségének fontos fokmérője, hogy mennyire törődik a rászorulókkal, az elesettekkel. Első körben ez nyilván anyagi juttatásokat és egyéb speciális lehetőségeket jelent, pl. mozgássérült feljárók, Braille írású könyvek, melegétel osztás, stb. Vannak híres-, vagy nevük elhallgatását kérő önzetlen emberek, akik rendszeresen anyagi támogatásokkal segítik a nehéz helyzetben élőket. Különösen az ünnepek tájékán növekszik meg a segélyek száma és mennyisége.

A társadalmi felelősségvállalás és az egyéni adományok mellett legalább ennyire fontos lenne, hogy a „normálisan működő” emberek figyelmét ráirányítsuk az ilyen problémákra. Hogy szociálisan érzékennyé váljanak, és érezzék át az ilyen-olyan nehézségekkel, vagy rossz körülmények között élők életének sajátosságait. 

Érzékenyítésnek nevezzük az oktatást, mely odafigyelésre, empátiára és a „normálistól”, a megszokottól való eltérés -a másság, a kisebbség, a fogyatékosság- elfogadására nevel. Az érzékenyítés célja: “Tudatosan hatni és befolyásolni másokat.” Még erősebb a hatás, ha az érzékenyítettek közvetlen tapasztalatok megélésével, saját élményen keresztül válnak nyitottabbá a befogadásra és az elfogadásra.

A szociális érzékenyítés egyik lehetséges módja a játék. Az Új Akropolisz Filozófiai Iskola székesfehérvári helyszínén a Filo-Café csoport Baráti körének találkozóján, december 20-án erre volt lehetőségünk egy társasjáték segítségével.
Az Útkereső című stratégiai társasjáték hajléktalan emberek élethelyzetét szimulálja. A statisztikák szerint nem telik el úgy nap Magyarországon, hogy két-három ember ne veszítené el lakhatását. Ebből az élethelyzetből szinte csak emberfeletti erővel, nagy szerencsével és támogatók révén lehet kiemelkedni. De milyenek is lehetnek a hajléktalanok mindennapjai?

A játék által bepillantást nyerhettünk a homeless emberek sorsába, és megismerkedhettünk a magyar ellátórendszerrel. Játék közben olyan dilemmákkal és döntési helyzetekkel találkoztunk, amelyekkel a hajléktalan élethelyzetben élők nap mint nap szembesülnek. Játékosként megpróbálhattunk megélni, túlélni nyolc hónapot otthontalanul. A programot Hanol Balázs szociális munkás, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola tagja vezette.

Az egyes fordulókban, hónapokban a játékosoknak egyrészt lehetőségük volt önálló döntéseket hozni (lakhatási-, és a pénzszerzési módokról), másrészt az ún. akciókártyák behozták a tőlük független jó/rossz eseményeket, élethelyzeteket is a képbe, melyeket a kockadobások véletlenszerű kimenetele tovább bonyolított. A feladat, hogy a játék végére -a kellő egyensúlyt megtalálva- megfelelő mennyiségű pénzzel és életerővel rendelkezzünk a hajléktalan státuszból való kijutáshoz.

Az átélt “játék” egy helyzetjelentésnek is felfogható saját társadalmunkról, amely egyfelől rávilágít a hajléktalanság mindannyiunkat érintő okaira, és megkérdőjelezi azokat a káros előítéleteket, amelyek azt állítják, hogy „annyit érsz, amennyi pénzed, van”, és „ha szegény vagy, magadra vess”.

A játék rejtett célja, hogy elgondolkodtassa a résztvevőket a hajléktalanságról. Nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a vélemények nem feltétlenül hordozzák magukban a tudást, a hozzáértést az adott témához. Ez a játék -átélve a létért való küzdelem drámaiságát-, új ismeretekkel gazdagította a résztvevőket, együttérzést keltett bennük a perifériára rekedtek iránt, és ezzel tágította a világlátásukat. 

A játék végén lehetőség volt a közben felmerülő a kérdések megfogalmazására is, amelyeket a kilenc éve szociális munkásként hajléktalanokkal foglalkozó szakember, Balázs készséggel meg is válaszolt.

Ki-ki a saját lehetőségeihez és tudáshoz mérten képes segíteni a hajléktalanokon, vagy legalább előítélet mentesen és empatikusan szemlélni a helyzetüket. Álljon itt egy szép példa arra, hogy a szociális érzékenység, a jó cél melletti elkötelezettség és az egyéni lehetőségek milyen „csodákra” képesek.

Robin Williams színész-óriás különleges szokása az volt, hogy hajléktalanokat is szerepeltetett a forgatásokon. Minden filmjébe csak úgy vágott bele, ha a produkció bizonyos mennyiségű hajléktalant is hajlandó volt alkalmazni. Ezzel a gesztussal segített az otthontalanokon, és a produkciós cégeket is ráébresztette arra, hogy mennyire fontos támogatni az utcán ragadt embereket, és hogy mindig kell adni második esélyt. Pályafutása során több mint 1500 hajléktalannak segített így pénzhez jutni. Továbbá referenciát is adott nekik, amivel könnyebben kaphattak további munkákat, és sínre kerülhetett a további életük.

Ahogy ezeket a sorokat írom, lelkileg felemel a színész jótettének nemessége. Úgy érzem, elég erőt és bátorságot is ad számomra ahhoz, hogy visszamenjek a helyszínre, és utána járjak a takaró rejtélyének. Mert ebben a helyzetben ez a legtöbb, amit én megtehetek, amivel talán segíthetek valakin.

Visszamentem. Szerencsére csak a takaró volt. Vastag, bélelt, pufi, nehéz, ami nem engedett a szélfúvásnak, és nem őrzött semmi különlegeset maga alatt. Bár nem szorult segítségre senki, és az eset nem tette igazán próbára újszerű elhivatottságomat, de legalább megnyugodhatott a lelkiismeretem.

K.G.

A társasjáték a bolti forgalomban nem kapható, de a fejlesztők, a BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei) szociális munkásai kérésre elviszik a helyszínre, mint hozzánk is. A  "játék" ugyanis igényli a szakmai magyarázatokat és hozzáértést.

A fekete-fehér kép forrása: www.canva.com