A Belső harc című Filozófia Napi FiloCafé programon az egyik asztalnál arra kerestük a választ, mit is jelent jó embernek lenni és ez hogyan érhető el.

A szentek és a bűnözők szélsőségei között az átlagembereknek vannak jó tulajdonságai (is), és bizonyos helyzetekben tudnak jók lenni. De beláttuk, hogy nem tudunk egyfolytában jók lenni. Hogy hogyan mérhető a jóság, arra nem igazán született használható mérce; a jótettek száma, vagy a jótettek ilyen-olyan szempontok szerinti súlyozása?

A közös pont a beszélgetésekben, a jobb emberré válás felé való törekvés volt. De nem mindegy, hogy kinek/kiknek a számára próbálunk jobbá válni.

A fellelt három szint közül az első, ha saját magunkat fejlesztjük; például az ügyesebb, gyorsabb, okosabb stb. emberré válás felé trenírozunk. De emberi kapcsolatok nélkül nem igazán értelmezhető a „jó ember” fogalma, ezért a második szint az, ha környezetünk, azaz mások számára próbálunk jobbá válni, azaz adunk valamit másoknak, például a figyelmünket, időnket, szeretetünket. És a legmagasabb, harmadik szint az, ha egy életen át képesek vagyunk egy nemes eszméért, egy ideáért dolgozni. Ahogy haladunk felfelé a szinteken, egyre több belső harc szükségeltetik. Például lemondás a kényelmünkről, a szórakozásról, miközben időnket és energiánkat az álmainkra irányítjuk. Döntenünk kell: mire tesszük a hangsúlyt, mit kezdünk az időnkkel, energiánkkal, azaz az életünkkel? Csak önmagunkra koncentrálunk, vagy másokra is, vagy talán az örök értékekre -emberi méltóság, jóság, igazságosság-, ami az egész emberiség számára hasznos?

Az összegzésben az is elhangzott, hogy jobbá válni, nem jelent mindenképpen lemondást, veszteséget. Ugyanis nyerünk is a belső harc által, mert a számunkra fontos, lényeges dolgokra koncentrálunk, és ez kiteljesít minket. A belső harc jutalma a lélek öröme, hogy képesek vagyunk kicsit meghaladni önmagunkat, adunk valamit -jó esetben önzetlenül- a környezetünknek. Megéri-e jobb emberré válni? - tette fel a kérdést az egyik hozzászóló. Ha csak a sajátnézőpontunkból nézzük: önmagunk meghaladása önmagában is öröm.

Ne feledjük, hogy ha a múltban jók voltunk, ez nem garantálja azt, hogy most vagy majd a jövőben jók leszünk, ám mégis összeköti a jobbá válás közbeni belső harc a múltunkat a jövőnkkel. Méghozzá akkor, ha képesek vagyunk a fejlődésünk során például a korábbi rossz szokásainkról vagy vélelmezett én-ünkről lemondani. Ha az „én már csak ilyen vagyok”, vagy „ez vagyok én” jellegű részleges önismeret aktuális állapotához nem ragaszkodunk. Ekkor a korábbi én-ünk elengedése nem veszteség, hanem nyereség lesz, mert lehetőségünk nyílik a bennünk rejlő isteni, tökéletes minőségünk felé egy kicsit közelebb jutni.

Amennyiben pedig nem csak a saját nézőpontunkból nézzük: egyre kevésbé kérdés, hogy megéri-e.

FC csapata