Minden kultúrát jellemez a világkép, ami hatást gyakorol a halálhoz való viszonyunk alakításban. A keleti kultúrákban az élet és halál kiegészítik egymást, egységet alkotnak, míg a nyugati kultúrkör inkább ellentétbe állítja őket.

Az előadás első része kutatási eredményeket villantott fel a nyugati halál-kultúra jellemzőiről. Többek közt a halállal való szembesülés személyiséget érintő változásairól és a halálfélelem okairól.

A továbbiakban arra kaptunk válaszokat, hogyan jutott el a nyugati, fejlettnek nevezett civilizáció odáig, hogy a halálra tabuként tekintsen. Az okok között szerepel az eltávolodás a természettől, a fogyasztói kultúra anyagelvű nyomása, az atomizálódás és migráció közösségeket romboló hatása, a vallásoktól való elfordulás, s végül az orvostudományba vetett újfajta hit, melyek hatására eltávolodtunk az elmúlás kérdésével való foglalkozástól. A lélek nem kap sehonnan támogatást az elkerülhetetlennel való szembesülés során, sőt sokan kezdik azt hinni, hogy a halál egyszer talán majd elhárítható lesz.

Az előadás második része olyan tudást, szemléletmódot próbált nyújtani, amivel az átlagember elmúláshoz való viszonya valamivel kedvezőbb formát vehet, és a halálfélelem legyőzhető lehet. Ehhez -mondta az előadó- segíthet az egyéni kutatás a vallások, az irodalom és a filozófia terén, melyek -ha jól belegondolunk- mind a lelkünkhöz szólnak. Hiszen a lelkünk ébreszti bennünk az igényt, hatására érezzük, hogy keresnünk kell a választ a halál titkára.

A hit, a vallás kapcsán elhangzott, hogy a mitologikus világképek szerint a halál nem megszünteti az élőt, hanem csak átváltoztatja, vagy átemeli egy más minőségű világba, egy másik idő-minőségbe. Egy mese és néhány világvallás szimbólumain keresztül nyertünk bepillantást a másik, láthatatlan világba. Konklúzió, hogy a vallások egyértelműen adnak reménysugarat a halállal szemben, mert nem létünk megszűnéseként értelmezik. Közös jellemzőik egyfelől, hogy az embert összetett lényként fogják fel és egy részünk tovább él a fizikai test halál után is, mivel az élet és a halál a nagybetűs ÉLET egysége. További hasonlóság, hogy a halál csak egy végső átváltozás, átlépés a láthatatlan világba (egy szimbolikus ajtón vagy folyón átkelve). Ott folytatódik létünk, kinek így, kinek úgy, a leélt élete folyamányaként. S végül szintén közös jellemző, hogy az ember sorsát saját maga írja, tetteinek következményei vannak, ami saját felelősségére ébresztheti a földi élete kapcsán. Az újbóli visszaszületés lehetővé teszi a javítást, a fejlődést. Erényes, önzetlen élet a helyes hozzáállás az élethez és ezzel együtt a halálhoz is.

Az irodalom területén hajózva az előadó kiemelte, hogy talán a legtöbbet az írók tehetik a halálhoz való viszonyunk tisztázására, formálására, mert segítségükkel átélhetünk különböző sorsokat és tanulhatunk belőlük. Ahány elolvasott könyv, annyival több életet élhetünk, és tapasztalhatunk meg. Az irodalom ezáltal segít közelebb kerülni a halál témához, és nézőpontunk felülvizsgálatára és megváltoztatására is késztethet. Versekből és prózai művekből vett idézetek hozták közelebb a hallgatósághoz híres és bölcs írók nézőpontját az elmúlásról; többek közt Reményik Sándor, Gárdonyi Géza és Polcz Alaine gondolatait is hallhattuk. Két segítő járult hozzá az előadás ezen részéhez, a szövegek színesebb és mélyebb interpretálásában. A művek felvillantottak gyász élményt, és a mély fájdalom meghaladásának mikéntjét, továbbá a halálnak, mint az Élet természetes részének költői megfogalmazásait.

„A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy »meg fogsz gyógyulni«, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával.
A régi hagyományban a haldoklás szertartás volt; Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek… A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szentáldozáson… Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért.
Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni vagy üvölteni lehet.” (Polcz Alaine)

A filozófia blokkban elhangzott, hogy az élet és a halál egy érem két oldala, amely maga az ÉLET. A halál, a távozás az élők sorából, csupán az átlépés pillanata. Sohasem szűnünk meg létezni. A filozófia -a vallási misztériumokkal és szellemiséggel egybehangzóan- a Lélek halhatatlanságát hirdeti.
Egy filozófus számára az élet egy Iskola -tudtuk meg-, mind közül a legteljesebb és legnehezebb. Ebben a különleges földi tanulófázisban a test, az érzelmek és a gondolatok segítenek átjutni a próbákon. Az Idő a nagy tanítómester, és a belső Én a tanítvány, amely egész élete során gyűjti a tapasztalatokat. Hogy mire tanít az élet?
Az élet nagylelkűségre tanít -idézte Délia gondolatát az eladó-, saját magunk és mások iránt is. Arról szól, hogy tanulással segítsünk önmagunkon, és osszunk meg minden eredményt és tudást másokkal; és hogy meglássuk az életben az adás állandó lehetőségét a környezetünkben, de elsősorban az Emberiség iránt, amelynek részei vagyunk.

„Milyen kevés is az, amit elragadhat a halál! Csupán egy testet, egy hordozót vehet el, de a mindenki szíve mélyén rejlő isteni lényeget nem érintheti. Ezért nincs értelme félni a haláltól. Aki elfogadja az ősi tanítást a Lélek halhatatlanságáról, tudja: a halál tehetetlen az örök Élettel szemben.” (Délia Steinberg Guzmán)

Összegzésként az előadó rámutatott, hogy a vallások, sok művész és filozófus szerint az ember test és lélek együttese. Hogy veszteségként éljük-e meg a halált, ez alapvetően két dolgon múlik: 1. Mivel azonosítjuk magunkat? Ha a látható, mulandó testünkkel, akkor a halál veszteség. De ha az efelett álló láthatatlan, isteni, lelki-szellemi részünkkel, akkor a halál egy új kezdet.
Hogy mi vár ránk odaát, azon múlik, hogy itt a földön milyen életet éltünk. Egy jó élet, az jó halált fog magával vonzani. Ehhez pedig arra a kérdésre kéne választ adnunk, hogy 2. Képesek vagyunk-e önzetlen életet élni? Ha földi életükben önző módon mindig csak kapni akarunk, akkor a halál elveszi, amit begyűjtöttünk. De, amit másoknak adunk, amit másokért -vagy szellemi eszmékért- teszünk, azt nem ragadhatja el a halál!
És persze szükség van kapcsolatokra és közösségekre, ahol mindezt gyakorolhatjuk.

„A halál megváltozhatatlan és elkerülhetetlen, de viszonyunk a halálhoz nem az.
És ez többek között azért fontos, mert viszonyulásunk a halálhoz szabja meg az életünket is.” (Polcz Alaine)

Kontó Gizella