Mája ősi indiai istennő, a káprázat, a látszatvilág szimbóluma, a világ mulandóságát testesíti meg. Illúzióról beszélünk, mert Mája játszik az érzékeinkkel, és állandónak mutatja a múlékony anyagot, az ingadozó érzéseket és véleményeket, hétköznapjaink óriásinak tűnő gondjait. Csalfán kimondatja velünk a „soha” és az „örök” szavakat, holott magunk is sejtjük, hogy minden egyes pillanat mögött már ott várakozik a változás. De ne hibáztassuk az istennőt. Mája azért játszik, hogy felébressze bennünk a kérdező embert, aki nem elégszik meg a látszattal, és az okok után kutat, a tünékeny mögött a maradandót keresi.

Az írónő a könyv rövid, elgondolkodtató elmélkedésein keresztül arra tanít, hogy legyen bátorságunk kérdezni és fellebbenteni a fátylat, amellyel a természet elrejti titkait az emberi szemek elől.

Idézetek a könyvből: 

"Ezeket a ciklusokat, amelyeket a természetet vizsgálva könnyen elfogadunk, önmagunkra már nagyon nehezen alkalmazzuk. Mája játékának hatására az ember különleges teremtménynek hiszi magát, akinek nem kell a többi élőre vonatkozó törvényeket követnie. És ez a különleges, engedetlen ember tudatosan kivonul a természetből. Kívülről érzékeli ugyan az évszakokat, saját magában azonban nem veszi észre őket. Nem fogja fel, hogy élete az évszakokéhoz nagyon hasonló ciklusnak van alávetve.

Az ember is megszületik, fejlődik, éretté válik, megöregszik és meghal. Vaksága viszont nem engedi, hogy felismerje: halála nem végleges, mint ahogyan a természet egyetlen pihenési formája sem az. Nem veszi észre, hogy ha majd eljön az ideje, ő is újraszületik, ugyanolyan egyszerűen, mint a fák. Nem követelheti vissza magának ugyanazt a testet, ahogy a fa sem ragaszkodik a tavalyi nyár lombjához. Új lomb, új test - ugyanazok a gyökerek, ugyanaz a lélek.

Az idő ciklusai állandóan váltakoznak, gyűjtik a tapasztalatot, és a körforgás a kör középpontja felé halad. Az évszakok fáradhatatlanul váltják egymást, az ember pedig tudatlanul rója köreit, elszomorítja saját halálának Mája-játéka, amíg csak el nem éri halhatatlanságának tudatát."

--------------------------------------

„Csak nagyon ritkán állunk meg, hogy elgondolkozzunk azon, honnan jöttünk, amikor megszülettünk. Pedig ez egyáltalán nem a lélek eredetét firtató mély vallási vagy filozófiai kérdés. Sokkal egyszerűbb dologról van szó: az, hogy megérkeztünk ide, azt jelenti, hogy valahonnan ide kellett jönnünk, akárhol is van, és akármilyen is az a hely. Lehet, hogy ott is ugyanolyan gyászoló és szomorú lelkek búcsúztatnak el, amikor az élők földjére készülünk lépni? És lehet, hogy amit az itteni szülők örömmel ünnepelnek, az az ottani szülőknek fájdalmat okoz, amikor látják elmenni azt a lelket, akivel addig együtt voltak?
És amikor meghalunk, és itt hagyjuk ezt a földet, hová megyünk? Ha valahonnan elindulunk, biztos, hogy valahová, egy másik hely felé tartunk. A végtelenséggel nem férnek össze a véges korlátok. És vajon ott, ahová megyünk, nem fogadnak-e ugyanolyan mosollyal, örvendezve újbóli találkozásunknak, miközben földi rokonaink siratnak bennünket?”

Forrás: https://www.ujakropolisz.hu/cikk/maja-jatekai-illuzio-konyvajanlo-idezetek

Kép forrása: www.canva.com