Nem járok messze az igazságtól, amikor ezt leírom: Mi szerettünk általános iskolába járni! Vártuk az őszi kezdést. Na, nem a matek és egyéb félelmetes tantárgyak tanulása miatt, hanem azért, mert jó volt a közösségbe menni, a velünk egyidős fiúkkal, lányokkal találkozni.
Valami egészen zamatos illat lengte be a falut ilyenkor. Összekeveredtek a szőlők, birsalmák, a szilvák, a körték és egyéb, ismeretlen gyümölcsök nedvei a levegő nyárutós melegével, és mi magunkba szívtuk ezt a párizsi parfümöknél is izgatóbb afrodiziákumot, anélkül, hogy tudtunk volna róla bármit is. A hatása elvarázsolt bennünket, kerestük egymás társaságát. Élet lüktetett az őszben, a Természet sokszínűsége belopózott az osztályterem falai közé, és mi csak nevettünk, nevettünk, nem tudtuk min. A felnőttek hiába csóválták a fejüket, s értetlenül mondogatták: „Ti még a görbe fát is megnevetitek!” Igazuk volt. Felért a tavaszi zsongással a szeptemberi találkozás, a nyári élmények meséje, 1-1 új frizura, vagy új ruha a lányokon, s valami ismeretlen, kamaszos fény a fiúk szemében, ahogy ránk néztek.
Vártuk az ülésrendet, melyet az osztályfőnök az 1. órán kihirdetett. A lányok és a fiúk között volt egy keskeny padsor-közti átjárás. Egymás mellé nem ültettek minket, nehogy a másik nem aurája elterelje figyelmünket a tudomány alaptételeinek elsajátításától. Csodálatos tanterem volt ez. Itt volt először TV a faluban, sőt itt vetítettek mozifilmeket is, amíg a Kultúrház fel nem épült.
A magas ablakokon kinézve, Nepomuki Szent János cseh vértanúról elnevezett, kb. 300 éves műemlék templom oldalát láthattuk. Szünetekben a ránk boruló kék ég alatt összefogózva játszottunk. Olyan volt ez, mint egy érzelemmel telített körtánc. Fiúk-lányok egymás kezét fogtuk, és jó volt hozzáérni a másik diák kezéhez. Néha simogatni is kellett egy rossz jegy vagy egy tanári „helyre rakás” miatt az osztálytársunkat. Egymásban menedéket találtunk. Délután szívesen jöttünk vissza levelező, kézimunka, sport szakköre vagy örsi gyűlésekre.
Ahhoz, hogy jó kedvvel jöjjünk be reggel az iskolába, vagy vissza délután, hozzátartozott a hazajárás lehetősége. Már pedig a mi szüleink, vagy nagyszüleink otthon, déli harangszó körül, vártak minket mindennap frissen készített 2 vagy 3 fogásos ebéddel. Nem gasztronómiai különlegességeket ettünk (bár minden relatív). Sokszor raktak elénk hagymás, csipetkés rántott levest, disznózsírral leöntött gánicát, csalamádéval és néha desszertként almás pitét, vagy túrós pogácsát is kaptunk.
A mozgás akkor is természetes volt ebéd előtt, ha az órarend szerint aznap hiányzott a tornaóra. Hazafelé szaladgálva ugyanis labdaként rugdostuk a földre esett, kicsit már nyitott vadgesztenyék zöld burokban fényeskedő bársonyos-barna terméseit. Bekaptunk pár hullott, kukacos szilvát (az biztos megérett már), vagy később szánkba nyomtuk a csitkenye (dércsípte csipkebogyó) végéből kikunkorodó lekvárt, majd utána küldtük a kökény kicsit fanyar vékony húsát. Így az ízlelő bimbók készen álltak az otthoni ebédre. Az előételt biztosította a Természet. Nemcsak ételt adott nekünk, hanem játszóteret is kínált az ősszel kiszáradt Tócsa. Azóta már lehet, ki is haltak bizonyos növényfajok, mióta megszűnt a kovácsműhely melletti „dzsungel”. A vad, buja növényzet kellemes illata elnyomta a lovak patáinak patkolásakor keletkezett égett köröm-szagot és a pokolnak látszó benti tűzből kicsapódó füst orrfacsaró illatát (így utólag, már az sem volt nagyon büdös). A Tócsa elrejtett minket, gyakorolhattuk ott benn a fűzfák, lapulevelek között az iskolai színi előadások szerepeit, a hatalmas, égbe nyúló nyárfa tövében. Bújócskák, találkozók színhelye lett.
Sajnos, már csak a képzeletemben él ez a világ, meg álmomban. De néha, amikor egy váratlanul meghallott dallam vagy egy hasonló illat száll ilyenkor ősszel a levegőben…….újra peregni kezd a film……és haza visz, bárhol is vagyok…látni vélem a régi osztálytársakat és a vas megyei kis falut.
Sali Judit
Képek forrása: www.canva.com
