... Hosszú listája van azoknak a csapdáknak, amelybe az emberek beleeshetnek, ráadásul ezek még veszélyesebbé válhatnak, mert az érzékszervek és az elme elhomályosítják a látványt.

Testünk tehát nem annyira egyszerű, mint egy szikláé. Igényei meghaladják méretét és cselekvési lehetőségeit. A szenvedély viszont folyamatosan élteti ezeket a testeket, amelyek az erőfeszítéstől kimerülten, idő előtt, betegen múlnak ki. Nem úgy eszünk, alszunk, iszunk vagy szeretünk, ,,mint az állatok", hanem sokkal vadabbul.
Testünk természetes életereje egyre csökken, és távol vagyunk attól, hogy a növényekhez hasonlóan boldogok legyünk. Csak rohanunk, füsttel fojtogatjuk magunkat, izzadunk, összevissza kapkodunk, alábecsüljük az egészséget, amely után csak akkor fogunk keseregni, ha már elveszítettük.

Ami az érzelmeket illeti, olyan mértékben irányítják az embert, hogy valóságos ködfelhővel borítják be. Akkor, amikor növekednek és szaporodnak, amikor rögeszmévé és szenvedéllyé válnak, egyszerűen lehetetlen emberi szinten létezni: lehetetlen gondolkodni, érvelni, elemezni, mérlegelni és dönteni. A szenvedély mindent magának követel... és mindent el is pusztít, miközben minden erőnket kimeríti.

Az elme azt hiszi, hogy gondolkodik, holott az anyagi világ tehetetlensége tartja fogva, nehézkessé teszi, és megfosztja akaraterejétől. Az elme megengedi, hogy helyette gondolkodjanak. Véleményeknek, előregyártott gondolatoknak és divatoknak engedi át magát, amíg végleg meg nem merevedik. Akkor olyanná válik, mint egy régi, rozsdamarta óra, amely már nem jár. Bár mindig less egy-két jóhiszemű ember, aki a külső látványból ítélve bizonygatni fogja, hogy ez mégiscsak egy óra. De mire jó egy olyan óra, amely nem mutatja az időt? És mire jó egy elme, amely elveszítette a megfigyelés, az összehasonlítás, a megismerés és a megkülönböztetés valódi képességét?

***

Ennek az embernek a mélyén, akit az illúziók rabul ejtettek, titokban ott nyöszörög egy gyenge, még ennél a fiatal, nagyképű, hatalmára oly büszke elménél is gyengébb lény. Ő a szellem szikrája, amely igyekszik észrevétetni magát... Ő az az ősi hívás, amely követeli a sors beteljesedését... Ő a valóság, ami le szeretné rántani a letakart szemekről Mája fátylát... Ő a szellem gyenge szikrája, amely ameddig izzik, őrzi rejtett képességeit, hogy növekedjen, és hatalmasabbá váljon minden látszathatalomnál. Ő az a halk hang, amely mennydörgő robajjá válik. „Ő az az ér, amely megjósolja a hegyi patakot." Ő az Ember.

Délia Steinberg Guzmán: Mája játékai, Az ember, részlet

A kép forrása: www.canva.com