Az ember társas lény. Ez a sokszor emlegetett megállapítás talán mára már közhelynek számít, ugyanakkor kicsit olyan is, mint egy padláson felejtett, régi láda, amit nem nyitogat senki, inkább csak bólint egyet, ha éppen elolvassa a címkét a tetején: „Láda, közismert dolgoknak fenntartva.” - és ennyi. De miféle láda is ez tulajdonképpen? És mik is azok a közismert dolgok, amelyek számára készült? Mi minden lehet, amit mélységében őriznie kell, és vajon mennyit rejt magában ezekből valójában? A legutóbbi Filo-Café találkozónk során rendesen beletúrtunk ebbe a ládába, hogy aztán érzések, gondolatok, tapasztalatok sorát hozzuk a felszínre, és osszuk meg egymással azért, hogy megválaszolhassuk az este egyik központi kérdését: Mit is jelent társadalmi szempontból „embernek lenni”, emberi közösségek tagjaként élni az életet?
Biztonság, együttműködés, alkalmazkodás, korlátok, bizalom, kötelességek, lehetőségek, felelősségek és még számos más hasonló fogalom gyűlt össze, amelyek a feltett kérdésre részben választ is adtak, kinek-kinek a maga megtett útja szerinti hangsúlyokkal, érvényes vagy éppen érvénytelen előjelekkel. Minden válasz mögött valóságos tapasztalat rejlik, az egyén szempontjából mindegyik igaz, ugyanakkor még együtt, illetve a felsorolást más fogalmakkal kiegészítve sem valószínű, hogy képesek lennénk olyan megfogalmazást adni, ami minden kérdező számára teljes mértékben kielégítő válasz lehetne. Hogy miért? Mert ahány ember, annyi megélés, annyi tapasztalás és annyi válasz. Így aztán – a teljesség igényét feladva – más szempontok alapján próbáltuk a témát körüljárni.
Születésünk pillanatában - normális körülmények között - mindannyian családba érkezünk. A szüleinkkel az első pillanattól fennálló kapcsolat ugyanakkor azt is jelenti, hogy belső résztvevőivé, szereplőivé válunk egy olyan keretrendszernek, amit legszűkebb családi környezetünk tagjai hoznak létre, működtetnek, felügyelnek és szabályoznak, akár tudatosak ebben a tevékenységükben, akár nem. Ez az elsődleges szocializációs környezet biztosítja a gyermek számára azokat a feltételeket, amik mellett fejlődése biztonságosan és hatékonyan megvalósulhat, ugyanakkor közvetíti is azokat a szabályokat, szokásokat, viselkedési formákat, azt a norma- és értékrendszert, ami a szülőknek is sajátja.
Pár év elteltével a társadalmi intézményekkel való ismerkedés is megkezdődik, amikor gyermekként belépünk a bölcsőde vagy az óvoda ajtaján, és mire a középiskolás éveket magunk mögött hagyjuk, többnyire már eléggé jól megtanuljuk, hogy a családon kívül eső közösségi terekben (iskola, baráti társaságok, szakkörök, sportkörök stb.) hogyan tudunk biztonságosan és jól tájékozódni, működni, sőt, akár már érvényesülni is. Megtanuljuk, hogy mit „szabad” tennünk és mit nem, hogy mi az, amiért dicséret vagy elismerés jár, és mi az, amiért szidalom, vagy éppen büntetés. Más szóval megtanuljuk azokat a társadalomban, közösségekben élő emberekkel szemben támasztott alapvető elvárásokat, amelyek innentől az élet minden területére vonatkozóan jelen lesznek a hétköznapjainkban.
Megismerjük és elsajátítjuk azokat a szabályokat, szokásokat, norma- és értékrendszereket, amelyek ezen csoportok működésének az alapjait képezik, igazodunk hozzájuk, átvesszük ezeket és idővel magunk is képviselőivé, hordozóivá válunk. Mire elérjük a felnőtt kort, a környezetünk hatására már kialakult (de még nem belső tapasztaláson nyugvó, ezért képlékeny, könnyen változó) szemléletmóddal, világlátással rendelkezünk. Mindehhez hamar hozzájönnek a munkahelyi normarendszerek, majd a párkapcsolatból és még számos más élethelyzetből adódó „csiszolókövek” is, mi pedig lépésről lépésre megtanuljuk, hogy mit is jelent és hogyan is kell saját korunkban megfelelő társadalmi „szereplőnek”, korunk „teljes értékű emberének” lenni. Megtanuljuk, és ehhez a társadalom által gyermekkorunktól fogva felénk közvetített emberképhez igazítjuk viselkedésünket, tevékenységeinket, vágyainkat, álmainkat, céljainkat, lényegében véve az egész életünket. Sarkosabban fogalmazva: a közösség által elfogadott emberek vagyunk már, de többnyire még úgy vagyunk azok, ahogyan azt életünk első szakaszában megtanították nekünk.
Felnőtt fejjel persze lehetőségünk nyílik arra, hogy a tévesnek, nem megfelelőnek gondolt „beállításainkon” változtassunk, hogy kijavítsuk mindazt, ami esetleg gondolkodásunkban, emberképünkben, világszemléletünkben hibás, de ehhez nagy fokú önismeretre, fokozatosan mélyülő tudásra, belső erőre és kitartásra van szükség. Ez a belső, önmagunkon végzett munka nem könnyű, környezetünk pedig korántsem biztos, hogy a segítségünkre siet benne, hiszen az ilyen változás akár normaátlépést, szabályszegést, a megszokottól való eltávolodást is jelenthet egyben. (Deviancia.) Ugyanakkor önmagunk fejlesztése, a törekvés arra, hogy jobb emberekké váljunk, talán a legfontosabb kötelességünk önmagunkkal szemben, jelentősége pedig messze túlmutat saját személyiségünk fejlődéstörténetén. Hiszen ahogyan mi az előttünk érkező generációktól tanultuk az „emberré válás”, az „emberré levés” minden társadalmilag elfogadott elemét, éppen így fogják majd TŐLÜNK tanulni mindezt az utánunk jövők.
Akarva vagy akaratlanul, de mindannyian minták, emberképünk, világszemléletünk, norma- és értékrendszereink közvetítői vagyunk. Tudásunk gyarapításával, önmagunk fejlődésével, jobbításával kapcsolatos felelősségünk tehát nem korlátozódik csupán önmagunkra, de fennáll minden embertársunkkal, leginkább pedig a fiatal korosztályokkal, gyermekeinkkel és unokáinkkal szemben is. Hiszen ők azzal az emberképpel érkeznek majd el felnőtt életük kapujába, amit mi – saját személyes példaadásunkon keresztül – átadtunk nekik. Hamuban sült pogácsa, s mégis, talán a legfontosabb ez a néhány falat, mert ezek a legelső ízek (sós, keserű, savanyú vagy édes), hosszú időre meghatározhatják az ifjú vándorok útjait, próbáit és választásait.
Törekedni arra, hogy feljődjünk, tudásban gyarapodjunk és jobb emberré váljunk – ez nem csak az egyén dolga, de valódi, közös érdek, ha úgy tetszik, társadalmi felelősségvállalás is egyben.
S.A.
