Ahhoz, hogy megtaláljuk az embereket összekötő mély kapcsot, el kell gondolkodnunk azon, hogy mit jelent saját gyökereink megtalálása. Először is önmagunkat kell megtalálnunk, azaz meg kell ismernünk önmagunkat, időt kell szánnunk arra, hogy elmélkedjünk arról, kik is vagyunk valójában. Ki vagyok én? Ez az első és a legfontosabb kérdés. Mi vagyok én? Egy rakás sejt, némi csont, kevéske hús? Testbe burkolt szellem vagyok? Véletlenül vagyok itt, mert az anyukám megismerte az apukámat és megszülettem? Vagy pedig évezredekkel ezelőtt kigondoltak, ahogyan Jung mondaná, és valaminek a jelképe vagyok? Vagyis annak kell az első kérdésnek lennie, hogy mi és ki vagyok én.
Ez az első kérdés, amit mindenkinek saját magának kell megválaszolnia. Ahhoz, hogy megértsük a közösség értelmét, önzetlen módon el kellene tudnunk távolodni egy kicsit saját magunktól. Meg kellene próbálnunk más helyébe képzelni magunkat és látni, hogyan látnak bennünket mások, és milyen érzelmeket táplálnak irántunk. Ha valamilyen mágia vagy varázslat révén valaki a másik helyébe tudná képzelni magát, még mielőtt megtámadná, akkor biztos vagyok benne, hogy nem támadná meg. Ha az, aki kihasználja a másikat, a kihasznált ember helyébe képzelné magát, és saját magát kívülről tudná látni, nem használna ki mást. Ha az, aki lop, egy pillanatra áldozata helyébe tudná képzelni magát, aki fáradságos munkájával gyűjtötte össze pénzét, és most, öregen, élete végén egyszer csak megfosztják otthonától, ha tehát ennek az embernek a helyébe képzelné magát, biztosan nem tenne ilyet.
Ha lelki és mentális szinten rugalmasak lennénk, ha ki tudnánk bújni saját bőrünkből, amely határt szab nekünk – hiszen számunkra a bőrünk határt jelent, fizikai határt, amely azonban, mivel annyira azonosulunk testünkkel, lelki határunkká vált –, akkor máshogyan kezdenénk gondolkodni. Például, ha rálépek valakinek a lábára, az neki fáj, és nem nekem, de ha a saját lábamra lépnék, nekem fájna. Azaz, ha a másik helyébe tudnám képzelni magam, ha valamilyen módon minden társadalmi, gazdasági, vallási és erkölcsi különbségen túl ugyanolyan erősen látnám és érezném, amit embertársaim látnak és éreznek, akkor átélném azt, amit ők, akkor arra törekednék, hogy ne okozzak fájdalmat nekik, és hogy jót tegyek mindenkivel, mint ahogyan én is azt szeretném, hogy jót tegyenek velem.
Harmadrészt, ha el tudnánk képzelni valahogyan egy olyan kultúrát, amely nem választ el minket intellektuálisan, erkölcsileg, érzelmileg, szellemileg, ha el tudnánk képzelni egy olyan kultúrát, amely nem hoz létre osztályokat, amely nem választja el az egyik embert a másiktól, akkor újra megtalálhatnánk azt a kulturális formát, amely messze meghalad minden előre gyártott, elavult rendszert, amely eltávolítja az embereket egymástól. Meg kell találnunk ezt a kulturális formát, amelyet a görögök filozófiának, a „tudás szeretetének és a felé való haladásnak” neveztek.
De mit is értettek a görögök tudás alatt? Ahogyan arról az előbb beszéltem: először is az önismeretet, másodszor azt a tudást, amely lehetővé teszi, hogy mások helyébe képzelhessük magunkat, hogy azt érezzük, amit mások éreznek, és hogy valódi emberi testvériséget alkossunk. Harmadrészt pedig, hogy olyan tudásunk legyen, amelynek segítségével a dolgokat tisztán önmagukban tudjuk felfogni, valódi lényegüket láthatjuk. Ez vezetne el minket egy új világszemlélethez, egy új életszemlélethez.
Nem kell túl nagy gondolati erőfeszítés ahhoz, hogy belássuk: képesek vagyunk másmilyen világot létrehozni. Tudom, hogy azok, akiknek arról beszélünk, hogy új világot és új emberiséget szeretnénk létrehozni, azok – általában némileg lenéző felhanggal – idealistának neveznek minket. De ezek az idealisták azok, akik meg akarják változtatni a világot, ezek az idealisták akarják, hogy megszűnjön a szegénység és az erőszak. Ezenkívül az emberiség nagy műveit is az idealisták álmodták meg, vésték kőbe, vetették papírra, alkották meg márványból vagy kerámiából, üvegből vagy fából. Amióta csak létezünk, mindig az idealisták láttak messzebbre, teremtettek új mintákat, új világokat, nem pedig azok, akik megelégedtek koruk sajátosságaival.
Ma a világ válságban van, tele nehézségekkel. Üldöz minket a magány, amelytől nap mint nap szenvedünk. Bár nagyvárosban élünk, bár szinte mindig emberek vesznek körül, mégis magányosak vagyunk, mégis sokszor érezzük úgy, hogy nincs, akivel megoszthatnánk egy álmunkat, egy verset, panaszunkat vagy fájdalmunkat, könnyeinket. Milyen bátrak is voltak a régiek, milyen bátrak voltak a régi rómaiak, akik amikor sírtak, könnyeiket szelencébe zárták, és így szóltak: „Ma ezért és ezért sírtam.” Ki meri ma megtenni ugyanezt? Ma inkább el szeretnénk rejteni könnyeinket. Ki meri ma szelencébe zárni könnyeit, mások előtt vállalni azt, hogy egy zenemű hallgatásakor, vagy egy barát haláláról értesülve, sírva fakadt. Ehelyett ma el szeretnénk rejteni érzelmeinket, eltitkolni dicséretünket és ellenvetésünket, eltitkolni könnyeinket, és így egyre jobban bezárkózunk saját börtönünkbe. (…)
Nem a holttestekkel teli temetők a legrosszabb temetők, hanem a szívünk mélyén nyugvó álmaink temetői; a félresikerült dolgaink, a meghiúsult terveink, az el nem ért eredményeink, a létre nem jött kapcsolataink, a soha meg nem valósított álmok, a meg nem írt könyvek, a vers, amely elillant előlünk, a kép, amelyet nem festettünk meg. Ezek a belső kudarcaink, ez a sírokkal teli belső temetőnk.
Megújult életerőre van szükségünk, amely derűlátóvá tesz az élet viharaival szemben, és nemcsak arra késztet, hogy belefogjunk valamibe, hanem arra is, hogy be is fejezzük, úgy, ahogy azt szeretnénk. A kockázatvállalás filozófiájára van szükségünk és bátorságra, hogy szembe merjünk nézni a bennünket körülvevő materializmussal, amely minden irányból ránk zúdul, amely szét akar zúzni, agyon akar nyomni minden egyes nap. A materializmus késztet arra, hogy ide-oda rohangáljunk étel után, ruha után, lakás után, pénz után, és hogy egész nap a testünk jólétével foglalkozzunk, miközben teljesen elfeledkezünk a lelkünkről, benső lényünkről, és teljesen elfeledkezünk a többi emberről.
Ezzel a bátorsággal, ezzel az új filozófiával, ezzel az új életfelfogással, bensőnk új egyenességével az „én” képes kapcsolatot teremteni a „te”-vel, és ahol van „én” és „te”, ott megszületik a „mi” is, a közös és nagyszerű „mi”. Megszületik a „mi”, amely a lótusz szirmaihoz hasonlóan különálló részekből áll, melyek egy közös mag körül egyesülnek, mint ahogy a szirmok is egyesülnek a lótusz közepében. Képzeljünk el egy különböző emberekből álló emberiséget, egy sokszínű emberiséget, amelyben úgy tiszteljük a többieket, ahogyan saját magunkat is tiszteljük. De be kell látnunk, hogy a sokszínűségnek egy az alapja; hogy a hangok és a köztük lévő szünetek ugyanannak a dallamnak a részei; hogy bármelyik nyelven elmondott ima ugyanabból a misztikából fakad, és hogy a világ minden élő embere egy Emberiséget alkot.
Jorge Ángel Livraga, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola alapítója
A képek forrása: www.canva.com
