Hol volt, hol nem, kiesett az eszemből, hogy hányadik faluban ide, melyik vármegyében lakik egy özvegyasszony. Ennek az özvegyasszonynak van egy fia, úgy hívják, hogy János. Olyan szegények voltak ezek ketten, mint a templom egere. Mert János is suttyó legény volt még, aztán éppen csak annyit keresett, hogy a betevő falatjuk megvolt, de ruházatra bizony már nem futotta. A fiúnak kinn volt a csizmából a lába ujja, de - tisztesség ne essék, szólván - még a feneke is kimaradt már a gatyából, mert még foltnak való rongy se került a háznál. Szégyellte ezt János, ezért egy reggel így szólt az anyjához:
- Tudja-e, édesanyám, mit gondoltam az éjszaka? Én bizony nem viselem már tovább ezt a nagy szegénységet, elmegyek szerencsét próbálni. Hátha jutnék valamire. Édesanyámnak se kellene öregségére szükséget szenvedni.
A szegény asszony sajnálta elengedni egyetlen fiát, de hát ő maga is úgy gondolta, nem állhat a fia szerencséje elé. Hátha jobb sorsot tudna teremteni magának.
Kikaparta a bödönből a zsír maradékát, pogácsát gyúrt, és tele tarisznyával útnak eresztette a fiát.
Ment János, mendegélt. Nem szaladt, az igaz, mert ő is tudta azt az igazságot, hogy lassan járj, tovább érsz. Hát tovább is ért csakugyan, mert egyszer azon vette észre magát, hogy már napok óta rója az országutat, és olyan sötétség veszi körül, megállna benne a vasvilla. Megunta végtére a botorkálást, és elkáromkodta magát:
- A rézangyalát, hát itt sohase virrad meg?!
Nem is látta, hogy éppen egy ember ment el mellette a sötétben. Azt mondja:
- Bizony, szép öcsém, itt hét esztendő óta nem virradt meg, se a Hold fel nem jött, se a csillagok fel nem ragyogtak. Ez az ország a Sötétség Országa. Messzire való lehetsz, hogy még ezt se hallottad. Pedig mindig hirdeti a király, hogy aki elpusztítja azt a három sárkányt, aki a Napot, a Holdat meg a csillagokat nem ereszti fel az égre, azt a valakit olyan gazdag emberré teszi, hogy ítélet napjáig lógázhatja a lábát, mégis urasan megél.
- Az áldóját! - mondja János. - Hogy én ezt elébb nem tudtam! Na de jobb későn, mint soha! Vezessen kend, bátyám, a király elébe, hadd beszéljek vele.
Mindjárt gondolták, mi szándéka van Jánosnak, nem is tartóztatták fel sehol, alig nézett té s tova, már ott is állt a király előtt. Micsoda helyzet volt az is! Hiába volt a nagy fényesség, arany, ezüst mindenfele, meg bársony, befüstölt már mindent a mécses. Mert már petróleum se volt, elfogyhatott már az is, mikor hét álló esztendőn át égették! Tökmagolaj se mindenüvé jutott. János csak csóválta a fejét, a király meg észrevette és restelkedett:
- Látod, fiam, mire juttatott ez a három sárkány! Hét esztendő óta mécsvilágnál vakoskodom! Ezt értem el öregségemre. Mert én már nem szállhatok szembe velük. Sok jó vitézem volt, aki megpróbálta, egy se jött vissza.
- Hát, felséges királyom, én is megpróbálom.
Mint a futótűz, úgy terjedt el a híre, hogy a sárkányok elpusztítására egy bátor legény jelentkezett. A király rögtön maga mellé ültette a trónszékre, és lakomát rendelt a tiszteletére. Három napig tartó eszem-iszom, zenebona után sok jó kívánsággal útjára bocsátotta Jánost a király meg a nép. De a jó kívánság mellé egyebet is kapott: aranyszőrű hátaslovat, arany nyeregszerszámot, tele tarisznyát, tele kulacsot. Meg ami a legfontosabb volt, egy kedve szerint kiválasztott kardot. Még csak azt kérte a királytól, hogy egy mázsa aranyat adjon neki.
- Adok én, kedves fiam, százat is! - mondja a király.
De János csak azt válaszolta, hogy elegendő lesz neki egy mázsa, többre nincs szüksége. Mikor aztán a kincstárnok kimérte neki, elindult.
A város kapuja be volt zárva. Mióta sötétség volt, általában zárva tartották. Az öreg kapus nem akarta kinyitni. Megölelte Jánost, és kérve kérte, tegyék le a szándékáról.
- Ne vidd fiatal életedet a biztos halálba, kedves fiam! Hatalmas vitézek szálltak már szembe avval a három sárkánnyal, egy se tudta őket legyőzni. Nyomorultul elpusztultak mind egy szálig. Mit tehetnél te, gyenge fiatal létedre!
De János nem tágított szándéka mellől.
-Ne féltsen engem, kedves bátyám! Hanem inkább legyen a segítségemre. Itt hagyom ezt a mázsa aranyat, mindjárt rakjon tüzet, egy üstben akassza az aranyat a tűz fölé, és olvassza, forralja, míg vissza nem jövök. Majd meglátja, milyen nagy hasznát veszem én ennek!
Míg az öreg kapus üstért szaladt, János maga kinyitotta a kaput, és kiment. Nem messzire volt az a nagy szemétdomb, ahova a városból szokták kihordani a szemetet. Éppen mellette haladt el. Látja, hogy ott fekszik egy döglődő rossz gebe, egy holló már kikezdte az oldalát, ott károg rajta. János nagyon megsajnálta szegény állatot, hogy még ki sem múlt, máris lakomáznak belőle. Azt mondja a hollónak:
- Hallod-é, fekete komám, mondok egyet, kettő lesz belőle. Add nekem ezt a csont-bőrt, adok neked három kövér húst, csak repülj mindig a fejem felett!
A holló ráállt. Nem mondta ugyan, de felrepült, aztán attól fogva ott szálldosott felette. János meg nagy nehezen lábra támogatta a sovány gebét. Mikor megállította, egyszer csak megszólalt a rossz, girhes ló, azt mondja szép csendesen:
- Hej, kedves gazdám, nem az vagyok én, akinek látsz! Veregesd csak meg a nyakamat!
Hát Jánosnak majdnem a földbe gyökerezett a lába a csodálkozástól! Mihelyt megsimogatta a gebe nyakát, abban a pillanatban olyan gyönyörűséges szép csődörré változott az, hogy olyat még festve se lehet látni. Kitaláltátok már biztos, hogy ez egy táltos paripa volt! János mindjárt átnyergelt, a kapott lovat meg visszacsapta a város alá.
- Na de most már sebesen, lovacskám, mert eltelt az idő - biztatta János az új lovát. Nem kellett azt biztatni, patája se érte a földet. A holló is gyűrte, gyűrte, mégis három mérföldnyire maradt el megettük. Hetednap alkonyatra egy fahídhoz értek, azon átmentek. De átmenőben megbotlott a ló lába. Észrevette ezt János.
- Hopp, hó, lovacskám, itt megálljunk, tovább ne menjünk, mert elhagyjuk a szerencsénket!
A szép zöld mezőben elcsapta lovát, tüzet rakott, vacsorát készített magának. Azután feje alá tette a nyerget, és szundított éjfélig. Akkor hirtelen talpra ugrott, és lement a híd alá, mert a túlsó erdőből rettenetes zúgás támadt.
Sebes vágtatva jött lován a hétfejű sárkány. Ennek a sárkánynak a nyeregtáskájában voltak a csillagok. Mikor a hídra ért, nagyot botlott a lova lába. Mérges lett.
- Hej, holló a szemed, kutya a véred! Hét esztendeje járod az utat, mért botlottál most meg? Tán a János szagát érzed?
Erre már János is előugrott a híd alól.
- Érzi, nem érzi, itt vagyok!
- Életre-halálra! - rikkantott a sárkány, és János elébe ugrott. Karddal vagy karral?
- Karral, mert úgy szerencsésebb! - kiáltott János.
Ölre mentek, birkóztak. A sárkány földbe vágta Jánost térdig. Kiugrott. Földbe vágta a sárkányt derékig, aztán amíg a földből kifelé kecmergett, éles kardjával leaprította mind a hét fejét. Kinyitotta a nyeregtáskát, hát a csillagok felrepültek az égre ragyogni.
Hej, lett erre országszerte örömünnep, mert a csillagok ragyogásáról tudták, hogy János már győzedelmeskedett az egyik sárkányon. Leszúrta a sárkány lovát is, és odaadta a hollónak, ez volt a neki megígért egyik darab hús.
Igy végezvén János, nyeregbe szállt, és sebes vágtatva vitte a táltos paripa tovább. A jóllakott holló már csak két mérföldre maradt el megettük, mert már jobban bírta a sebes repülést, megerősödött.
Hetednapra elértek egy kőhídhoz. Mikor keresztülnyargaltak rajta, megbotlott a ló lába. János azonnal
észrevette, azt mondja:
-Hopp, hó, lovacskám, itt megálljunk, tovább ne menjünk, mert elhagyjuk a szerencsénket!
A híd egyik oldalánál egy sötét erdő volt, a másik parton pediglen szép zöld mező. János elcsapta a lovát legelni, maga tüzet rakott, szalonnát sütött, jól megvacsorázott. Azután feje alá tette a nyerget, és elaludt. De éjfélkor megint talpra ugrott, mert a túlsó parti erdőből olyan zúgás támadt, hogy a füle dobját hasogatta.
Arról felől nyargalt a kilencfejű sárkány. Ez volt az a híres, akinek a nyeregkápájába volt kötözve a Hold.
- Na, gyere csak, gyere!
János lement a híd alá. Amikor a sárkány a hídra ért, nagyot botlott a lova lába. Hej, micsoda mérges lett!
- Hej, holló a szemed, kutya a véred! Hét esztendeje járod az utat, mért botlottál most meg? Tán a János szagát érzed?
Ezt várta János, bátran előugrott a híd alól.
- Érzi, nem érzi, itt vagyok!
- Életre-halálra! - süvöltötte a sárkány, és János elébe ugrott. - Karddal vagy karral?
- Karral, mert úgy szerencsésebb!
Úgy derékon kapták egymást, csak úgy ropogott. Birkóztak sokáig, mert ez a sárkány sokkal erősebb volt. Belevágta Jánost a földbe derékig. De az se azért lovagolt már tizennégy napja táltos lovon, hogy még erősebb ne legyen! Kiugrott a földből, és belevágta a sárkányt nyakig úgy, hogy csak a kilenc feje maradt ki. Azt meg lekaszabolta mind egy szálig. Mikor a kilencediket is leütötte, megoldotta a kötelet, és a Hold kisütött az égen. Szépen sütött, már hét esztendeje nem volt ilyen világos az országban. Erről tudták meg, hogy János szép szerencsével járt, már megölte a második sárkányt is. Örvendezett is az öreg király meg az ország népe. Azon voltak, hogy csak a harmadik sárkánnyal is el tudna bánni!
János ennek a sárkánynak is leszúrta a lovát, majd azt mondta a hollónak:
- Na, itt van ni, a másik darab hús. Ne félj, megkapod a harmadikat is!
Azután után nyergelt, mint akinek sietős az útja. Hátravolt még a harmadik sárkány! De hát akinek táltos lova van, nem marad az ki az időből! Hetednapra megint egy hídhoz érkeztek. Ez meg vasból volt. Ahogy átmentek rajta, ezen is megbotlott a ló lába. Aha! János most is észrevette. Azt mondja:
- Hopp, hó, lovacskám, itt megálljunk, tovább ne menjünk, mert elhagyjuk a szerencsénket!
Amint ott folydogált a folyó a híd alatt, az egyik partján ennek is roppant nagy erdőség volt, a másikon pediglen szép nagy, zöld mező. Itt elengedte János a lovát, hogy hadd legeljen. Ő maga meg tüzet rakott, szalonnát sütött, kenyeret pirított, jóllakott. Azután feje alá tette a nyerget, és elaludt. Aludt éjfélig. Akkor felébredt, mert a folyó túlsó partján olyan zúgó vihar támadt, hogy a faóriásokat úgy seperte a folyóba gyökerestül, mintha csak könnyű nádtörmelék lett volna.
Ez azért volt, mert közeledett már a tizenkét fejű sárkány. János lement a híd alá. Mikor odaért a sárkány a hídra, megbotlott a lova lába. Nagyon mérges lett rá.
- Hej, holló a szemed, kutya a véred! Hét esztendeje járod az utat, mért botlottál most meg? Tán a János szagát érzed?
Na, János nem ijedt meg a sárkány mérgétől, egy ugrással kint termett a híd alól. Elkiáltotta magát:
- Érzi, nem érzi, itt vagyok!
Tüzet fújt a sárkány, úgy pattant János elébe. Azt mondja:
- Életre-halálra! Karddal vagy karral?
- Karral, mert úgy szerencsésebb!
Fogcsikorgatva keltek birokra, hajtogatták, tördelték derekukat, a földbe verték egymást, de hiába. A sárkány akárhogy is a földbe vágta Jánost, az azonnal kiugrott.
De a sárkány is, ha János vágta a földbe. Mind a ketten nagyon erősek voltak.
„Márpedig ezt a sárkányt le kell győzni – gondolta János -, mert ennek a nyeregkápájára van kötve a Nap."
Derékon kapta, úgy levágta, hogy megrepedt a föld. Ez se ért semmit. A sárkány is úgy gondolta, hogy ettől a legénytől ilyen módon már meg nem szabadul. Azt mondja:
- Tudod mit, te? Változzunk át. Én leszek piros láng, te legyél kék láng. Amelyikünk eloltja a másikat, az lesz a győztes.
János beleegyezett. Átváltoztak és úgy vívtak egymással. Nehéz küzdelem volt, mert így se tudták le győzni egymást. Na de a holló ott keringett most is. Ez volt a szerencse. Odakiáltott neki János:
- Hozz vizet a csőrödbe, locsold a pirosra!
Úgy is lett! A holló vizet hozott a folyóból, és rálöttyintette a piros lángra. Ettől aztán kicsit lelohadt, a kék láng meg ráugrott és elnyomta. Odalett a tizenkét fejű sárkány.
Mikor elaludt a piros láng, János megint visszaváltozott. Leszúrta a tizenkét fejű sárkány lovát.
- Na, itt van a harmadik darab hús - azt mondja a hollónak. - Többet nem kapsz. Elmehetsz, kitelt az esztendőd.
Leoldotta a nyeregkápáról a Nap kötelét, mire azonnal megvirradt a sötétség országában. Éppen ideje volt, eltelt az éjszaka a nehéz birkózásban. Zeneszóval telt meg az ország: legyőzte János a három sárkányt! A királyi palotában sütöttek-főztek, asztalt terítettek. Várták, hogy mindjárt jön már a bajnok.
De János tudta, hogy van még neki itt egy kis dolga. Azt még elintézi, félmunkát nem végez. Úgy gondolta, hogy ennek a három sárkánynak biztosan volt felesége is meg anyja is, ő azokat megkeresi és őket is elpusztítja, mert ha életben hagyja őket, akármikor bajt csinálhatnak.
Felnyergelt hát megint, és elindult. Úgy találomra az erdő felé vette az útját. Jól számított. Csakugyan arra volt a három sárkány kastélya. Igen ám, de olyan messzire volt, hogy ha táltos ló nincs alatta, soha odáig el nem jut. Éppen egy erdőszélén állt a kastély, csúnya, nagy, vakolatlan épület volt. János megveregette a lova nyakát.
- Na, kis lovam, várjál itt, míg vissza nem jövök.
Avval óvatosan elindult körülnézni, milyen is ennek a három sárkánynak a háza tája. Hát bizony nem volt az szép egy cseppet se. Úgy gondolta János, hogy most már megnézi belülről is. Éppen be akart nyitni egy ajtón, mikor hallja, hogy nagy beszélgetés, tanakodás van odabent. A beszédből kivette, hogy a sárkányok anyja meg a három feleség beszélget. Ók is tudták már, hogy a három sárkánynak vége van. Éppenséggel azon tanácskoztak, miképpen lehetne Jánoson megbosszulni a sárkányok halálát.
Azt mondja a vén sárkányasszony:
- Várjatok csak, tudom már én, mit kell csinálnunk. Most megy majd visszafelé ez a gazember János, ti meg siessetek az útjába. Egyikőtök legyen körtefa, mert biztosan megéhezett már, és ha a körtéből eszik, ott mindjárt szörnyethal. Te meg legyél forrás, ha a körte nem kell neki, inni csak iszik, és akkor meg attól vész el. Te meg, harmadik menyem, legyél fahíd. Ha elkerüli a két veszedelmet, rajtad át kell mennie. Akkor aztán hirtelen gyulladj ki és égesd meg!
János meg az ajtón kívül végig hallgatta ezt a beszélgetést.
,,No, eleget tudok - mondta magában -, innen már indulhatok is vissza." - Siessünk, lovacskám!
Úgy szálltak, akár a madár. Egy kanyarodóban látja János, szép nagy körtefa áll az útfélen, szép nagy körték lógnak rajta.
“Jó lenne enni belőle!" - gondolta magában, de ehelyett belevágott a törzsébe, amint elnyargaltak mellette. A fa elordította magát, és kibuggyant a vére. Elpusztult az egyik sárkányfeleség.
“Hej, de szomjas vagyok!" - gondolta János. Éppen egy hegyoldalban nyargaltak el, csörgedezett belőle a forrásvíz. Jó lenne meríteni belőle. Csakhogy János tudta már, kivel van dolga. Kardjával beleszúrt a közepébe. Ebből is vér folyt azonnal. Mert ez meg a másik sárkány felesége volt.
De könnyen elpusztíthatták volna Jánost, ha szerencséjére ki nem hallgatja a beszélgetésüket! Így azonban előre tudta azt is, hogy egy fahíd még lesz előtte. Lett is. Nemsokára egy kanyargós folyóhoz értek, a táltos ló egyenesen beugrott a vízbe, és úszott rajta keresztül Jánossal. Az meg, mikor a hídhoz értek, rácsapott a kardjával, a híd szétesett: kétfelé szelte a harmadik sárkány feleségét. Mert ez volt átváltozva híddá. Na, ezek felől most már nyugodtan aludhat a világ.
De a vén sárkány még eleven volt! Azonnal megtudta, hogy tervük nem sikerült, most már a fiai után elpusztultak a menyei is. Olyan mérges lett, hogy tüzet lehelt, és a feje tetejétől a sarkáig szederjes kékké változott.
Jó messzire jártak már Jánosék, mikor azt mondja a táltos ló:
- Nagyon süti a farom valami, nézz csak hátra, kedves gazdám, mit látsz?
- Tyű! - biztatta János. - Nyargal utánunk a tűzokádó vén sárkány!
- Nem baj - biztatta a táltos, vesd a hátad mögé a fésűdet!
János úgy cselekedett. Támadt olyan tüskés erdő a fésűből, hogy felakadt benne a vén sárkány. De nem volt ennek az erdőnek se vége, se hossza, kikerülni nem lehetett. A vén sárkány kénytelen volt utat tépni rajta keresztül.
Jánosék meg addig elillantak. De a méreg megduplázta a sárkány erejét, még dühösebben nyargalt utánuk, mikor átvergődött az erdőn. Egyszer megint azt mondja a táltos:
- Nagyon süti a farom valami, nézz hátra csak, kedves gazdám, mit látsz?
- Tyű! - azt mondja János. - Nyargal utánunk a tűzokádó vén sárkány! Az én hátamat is pirítja már a lehelete.
- Nem baj! - biztatta a táltos. - Vesd a hátad mögé a zsebkendődet!
János megfogadta a jó tanácsot, és lett olyan nagy jégtábla a zsebkendőből, akár a tenger. A túlsó szélén majd megpukkadt mérgében a vén sárkány. Mert mihelyt rálépett a jégre, azonnal fenékre esett, mikor meg feltápászkodott, úgy elvágódott, hogy szétrepedt az orra. Nem tehetett egyebet, megpatkolta magát, s úgy ment a jégre. De ebbe sok idő telt, a szétrepedt orrával se tudott most már olyan sebesen nyargalni.
Elég az hozzá, hogy Jánoséknak sikerült elérni a várost. Ott már tárt kapuval fogadták őket. János nagyot kiáltott, mikor beért, hogy baj van, a kaput azonnal zárják be. Be is zárták abban a minutumban.
Éppen ideje is volt, mert a vén sárkány már odaért. Úgy rázta a roppant nagy vaskaput, mint a szél az ólajtót. Na, egyszerre aztán: reccs! Nekiszaladt a fejével, és bedugta rajta.
Mindenki megijedt, hogy bejön. De János csak legyintett. A silbak mellett egy nagy vaslábon, vasüstben forrt a mázsa arany.
János intett az öreg kapusnak, ketten megmarkolták az üst fülét, és a forró olvasztott aranyat ráborították a vén sárkány bedugott fejére. Egyet ordított az, avval aztán kimúlt. A beöntött sárkányfejet kitűzték a város kapujára.
János kezet fogott az örvendező öreg királlyal, és megkezdődött a rettenetes nagy ünnepség. Ki tudná, meddig tartott volna ez, ha egyszer azt nem mondja János:
- Köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést, szívesen elidőznék én itt tovább is, de hív a kötelesség. Van nékem egy szegény özvegy édesanyám, aki régóta vár már engem. Most már tehát hazaindulok.
Hiába ígérte az öreg király, hogy neki adja lányát meg fele királyságát. Ráér még házasodni, azt mondta János. A fele királyság se kell neki, mert nem akar idegenben letelepedni. Így aztán nagy hálálkodással útnak engedték. De nem magában.
Egy szakasz katona kísérte, nehogy útközben rablók támadják meg. Mert egy szekér aranyat kapott ajándékul. De nem valami fakószekér volt ám ez, hanem vasszekér. De még ez is nyikorgott, még ennek is hajladozott az alja a tele zsákok meg ládák alatt.
Gondoljuk el, mennyire örült a szegény asszony fia szerencsés hazatérésének! János idejére meg is házasodott. Volt már pénz bőven!
Még most is urasan élnek belőle, ha meg nem haltak.
Forrás: Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek - Életfordulók meséi, Magvető, 2019.
A képek forrása: www.canva.com
