Míg ma az emberek többsége tabunak tekinti az elmúlás témáját, addig sok ókori kultúra közel élt a halálhoz. Nem féltek úgy tőle, mint a most, a 21. században, ugyanis a régi közgondolkodás szerint a fizikai test elvesztésével a nagybetűs Élet még nem ér véget. Folytatódik, méghozzá a láthatatlan dimenzióban. A mai racionális emberi elme ebben nem igazán hisz, mindenáron bizonyítékot akar. Pedig nap mint nap sok „kis halált” tapasztalhatunk meg. Olyan élmény lehet ez, amikor valaminek a hatására megfeledkezünk önmagunkról, és mintha eltávolodnánk a fizikai testünktől, miközben elmerülünk egy szép érzésbe, gondolatba vagy látványba. Például, amikor szerelmesek vagyunk, vagy lelkesedünk egy eszméért, vagy a természet szépségét és tökéletességét szemléljünk. Aztán véget ér a különleges élmény és visszatérünk a testünkbe. De vajon mikor vagyunk igazán önmagunk?
A görög mitológia szerint a lelkek, amikor bekövetkezik a „halál”, Hádész birodalmába távoznak. Hádész jelentése: "láthatatlan". Ami érthető, hisz bárhova távoznak is a lelkek, számunkra láthatatlanná válnak. A római mitológiában Hádész megfelelője Plutón, a „gazdag”. Az alvilág istenét ők már a gazdagság, a bőség forrásaként állítják be, és ezzel kifejezésre juttatják, hogy a láthatatlanban, az ismeretlenben valamiféle különleges érték lakik. Odaát -mondják a mítoszok- az igazság fénye láthatóvá teszi az ember igazi lényét, illetve azt, hogy milyen életet élt a földön. Nyilvánvalóvá válik, hogy ennek során mennyire tudta kifejezésre juttatni isteni csírájának legfőbb értékeit, a jóságot, a szépséget vagy az igazságosságot. Szomorú, amikor a lélek ott szembesül azzal, hogy igazán emberhez méltó tetteket nem nagyon vitt végbe, pláne, ha azzal, hogy ezek ellenkezőjét erősítette. Részben azért, mert megfeledkezett földi küldetésének szellemi céljáról, részben pedig azért, mert nem gondolt arra, hogy elfogy az ideje...
Talán ezért tartották jó dolognak az ókorban, ha az élőket gyakran szembesítik az élet végességével. Biztosan tudták, hogy számos dolgot nyerhetünk abból, ha tudatosan tekintünk az elmúlásra.
A halálról való elmélkedés egyik haszna lehet a nézőpontunk megváltoztatása, mely során világossá válik „a túlságosan emberi” dolgok jelentéktelensége és a lényegesek jelentősége. Vajon, ha életünk végén gondolunk vissza bizonyos életeseményre, akkor is olyan eget rengetőnek tartjuk, amiért érdemes volt például kiborulnunk, netán veszekedni másokkal? Vagy valóban fontos dologról volt szó, és célszerű volt kiállni magunkért? Lehet, hogy hosszú idő távlatából nézve ugyanaz az esemény, ami akkor szerencsétlenségnek tűnt, már szerencsének számít. Biztos Nektek is vannak ilyen tapasztalataitok… Hogy mi az igazán lényeges az életünkben, annak meglelésében segít a helyes fókusz; ne a pillanatnyi személyes érzelmeink alapján ítéljünk meg történéseket, hanem próbáljuk elképzelni, hogy vajon a halálos ágyunkon hogyan gondolnánk vissza rá! Érdemes ezen a szemüvegen keresztül szemlélni önmagunkat és ennek megfelelően tenni, mondani, gondolni dolgokat! Tágítsuk a fókuszt, mert életünk nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá és derűsebbé válhat általa.
Egy további szempontot ad Platón, amikor azt állítja, hogy a halál közelsége felhívja a figyelmet életünk átgondolására, mai szóval élve az önreflexióra. Nézzük meg, hogyan is élünk! Csak magunkkal vagyunk-e elfoglalva, vagy jut időnk másokra is? Figyelembe vesszük-e mások szempontjait is, vagy csak a sajátunkat? Bele próbáltuk-e képzelni magunkat valaha például beszélgetőpartnerünk, társunk, főnökünk helyébe?
Korunk kutatásaiban a halál közeli élményt átélők az előttük lepörgő életfilmben éppen ezt tapasztalták meg! Mások szemével látták önmagukat. Átélték, milyen fájdalmakat vagy éppen örömöket okoztak környezetük tagjainak, ami megtanította őket a tetteikért, kimondott szavaikért való felelősségvállalásra. Nem akartak többé olyan életet élni, mint annak előtte, jobb emberré akartak válni. A halál közelében felismerték -tisztán látták- az emberi élet alaptörvényét, a folytonos fejlődés szükségszerűségét. De nekünk nem kell ilyen közel kerülni az élet végességének megtapasztalásához, elég ha rendszeresen emlékeztetjük rá magunkat. És úgy próbálunk meg élni, hogy soha ne kelljen szégyenkeznünk tetteink és döntéseink miatt, vagy legalább elmondhassuk, hogy törekedtünk jó embernek lenni.
„A filozófia meghalni tanít" . Azonban elmélkedésünk arra mutatott rá, hogy a halál, az elmúlás tudatos szem előtt tartása az életre tanít minket. Mikor vagyunk tehát igazán önmagunk, mikor élünk igazán? Ha életünkben helyt kap Lelkünk lényege, a jóság; ha képesek vagyunk többet adni, mint kapni, az önzést önzetlenségre cserélni, és a szeretetlenséget szeretetre. Amikor lelkesedni tudunk valami szép, nemes dologért, olyasmiért, ami túlmutat rajtunk; a művészetért, a tudományért, a misztikáért, az emberi testvériségért, vagy egyszerűen a szerelem lélekemelő érzésének megtapasztalásáért. Azonban beszélni vagy olvasni erről nem elég, tettek kellenek hozzá! Most van itt a lehetőségünk ezekre a tettekre, mert az Élet másik oldalán és holnap talán már késő lesz! Ezért egyetlen napunk se teljen el anélkül, hogy ne tennénk valamit saját fejlődésünk érdekében, egy szebb és jobb élet, egy szebb és jobb halál eléréséért!
Kontó Gizella
