Ma, egy különös látomás során megpillantottam a Halált. Ez a látomás segített abban, hogy – ha csak egy pillanatra is –, de megértsem azt, hogy akinek teste van, nem feltétlenül él is, és hogy nemcsak azok lehetnek halottak, akik már nem érzékelhetik a körülöttük lévő világot.

A Halál, az őt jellemző végleges megmásíthatatlanságával, tagadhatatlan mivoltával az élet két arculata közötti határvonalként jelent meg előttem: az egyik arcát már ismerjük, a másik viszont csupa rejtély, még ha oly vonzó is. A halál így, mint távozás az élők sorából, csupán az átlépés pillanata, hiszen a földön már nem maradhatunk, az égben pedig még nem tudjuk, hol lesz a helyünk.

Rácáfolunk a halálra, ha mindenkit – csupán attól, hogy működőképes testtel rendelkezik –, élőnek tekintünk. Időzzünk el egy kicsit ennél a gondolatnál: ha élőnek lenni pusztán azt jelentené, hogy testünk működőképes, akkor a növények és az állatok is ugyanolyan élőlények volnának, mint az emberek, és semmi különbség sem lenne az ő létezésük és a miénk között. Mégis, kell hogy legyen valamiféle eltérés, hiszen egy virág leszakítása nem von maga után következményeket, egy ember megölése azonban bűntett... Ebből viszont az következik, hogy az alapvető különbség az emberekre jellemző gondolkodási képességben van, és éppen ez az a kincs, amelytől ezen a szinten az élet értékesebbé válik.

Ezért újra feltesszük a kérdést: valóban él minden ember? Ha igennel válaszolunk, akkor ez azt is jelenti, hogy minden ember felkészült a helyes gondolkodásra, de sajnos nem így áll a helyzet. Folyton ingadozó véleményünk ugyanis azt bizonyítja, hogy a helyes gondolkodás még nem mindenkinek sajátja, hiszen az, amit igaznak, jónak és helyesnek tartunk, nem váltakozhat állandóan.

Nem mindenki gondolkodik, és még a gondolkodók közül sem mindenki építő jelleggel. Nem elegendő, ha minden gondolatunk csakis a saját érdekeink körül forog. Megbéklyóz, ha gondolataink és szavaink szépek ugyan, de másokra alkalmazzuk őket, önmagunkra viszont nem. Ha a gondolatainkat és a tetteinket kizárólag a jólét köti le, az hiábavalóvá teszi az életet, és megbénítja lelkünket, hiszen másféle táplálékra és tevékenységre volna szüksége.

Ami élő bennünk, az valójában nem a test gépezete, ez csupán egy jó eszköz arra, hogy megnyilvánulhasson az, ami valóban él és nem halhat meg soha. Felülmúlja az anyagot, időn és korlátokon túli, és egy másik világ utáni honvággyal tölt el bennünket – sokszor akaratunk ellenére is...

Másrészt – újra rácáfolva a halálra –, nem tűnnek el nyomtalanul azok, akik a testüket elveszítik. Minden attól függ, milyen nyomokat hagytak maguk mögött a környezetükben, ugyanis a jó cselekedetek anyagi természetű támasz nélkül is fennmaradnak. Példás életek ragyognak ránk a múltból, jó hírük a ma élők között is terjed, támogatja és lelkesíti őket, hogy cselekedjenek magasztos eszményekért.

Milyen kevés is az, amit elragadhat a halál! Csupán egy testet, egy hordozót vehet el, de a mindenki szíve mélyén rejlő isteni lényeget nem érintheti. Ezért nincs értelme félni a haláltól. Aki elfogadja az ősi tanítást a Lélek halhatatlanságáról, tudja: a halál tehetetlen az örök Élettel szemben. Annak sincs mitől tartania, aki nem hisz sem a Lélekben, sem annak halhatatlanságában, hiszen a halál nem foszthatja meg semmitől...

Nehéz felfogni, hogy akik elutasítanak minden misztikát és szellemiséget, és akik az életet csupán a véletlen művének tartják, éppen azok ragaszkodnak a legjobban az élethez, miközben valójában csak a halált éltetik. Ugyanis, ha üres, Isten nélküli életet hirdetnek, ahol nem divat a becsületesség, az erények csak valamiféle elmaradott erkölcs korlátai, a történelmi tapasztalatok bosszantóak, a művészet csupán időpocsékolás, akkor az ugyanolyan, mintha a halált magasztalnák. Az ilyesfajta életet hirdetőknek igencsak latba kell vetniük mindent, hiszen a legjobb esetben is csak azoknál érhetnek el sikert, akik már eleve halottak, és akiknek az élete értelmetlen, céltalan bolyongás.

Velük ellentétben élőknek nevezzük azokat, akik nem félve a halált, képesek a máért és az örökkévalóságért dolgozni, és minden erőfeszítésüket az igazán maradandónak szentelik. Szinte értelmetlen olyan harcba kezdeni, amely kizárólag az anyagi dolgokért folyik, ahol minden az evés-ivás és az erőszak körül forog, és amelybe egy csepp örökkévaló sem vegyül. Az ilyen élet maga a holtak birodalma, ahová a Halál is fél belépni, hiszen üres kézzel távozna...

Ennek a Halálnak a tiszteletére, akit ma láttam, el kell ismernem, hogy ő is jobban kedveli az élő, éber lelkű, fogékony elméjű embereket, akik önzetlenül cselekszenek, és mélységesen tisztelik a történelem nagyjait. Ők a múltban utakat fektettek le, és bíztak azokban, akik később ugyanezeket az utakat fogják majd járni. Hiszen az Élők birodalmában a Halál egyedül bennük találja meg azt, ami méltó arra, hogy a dicsőségbe és az örökkévalóságba emelje.

Delia Steinberg Guzmán

https://www.ujakropolisz.hu/cikk/halal