Ezúttal verselemzéssel készültünk, ugyanis az a tapasztalat, hogy a „mire-gondolt-a-költő?” kérdés felvetése akkor is izgalmas, ha még életében szegezzük az alkotónak. Lássuk most Wagner Alma: Pán vigasztalása című írását és elemzését, melyet többek között
Ámor és Psziché mítosza ihletett.
Sose kérj választ egy költőtől, mert a végén megkapod! Ezt úgy értem, hogy mindig eltervezem, hogy röviden és frappánsan fogok válaszolni, sok-sok balladai homályt hagyva a kérdezőnek - aztán azon kapom magam, hogy özönvízként zúdul belőlem a szöveg, és csak remélem, hogy a gondolatmenetnek lesz eleje, közepe és vége. Ha valaki szeretné a verssel kezdeni, lentebb megtalálja.
Személy szerint nagyon kedvelem az olyan alkotásokat (mind írni, mind befogadni), amelyek több szinten is értelmezhetők. Elsőre az szokott feltűnni, hogy kialakult-e a szimpátia a hőssel. Érzek-e sorsközösséget vele, tudok-e összehúzott szemmel tekinteni az ellenfeleire, amikor azok igazságtalanul járnak el, vagy épp hanyatt homlok máshogy döntenék, de meg akarom érteni őt. Aztán ahogy egyre mélyebbre merülök a folyamatba, fel szokott tűnni, hogy a történetben megnyilvánult ellenfél nálam nem is feltétlenül öltött testet. Az akadályozóm ebben az esetben lehet a saját türelmetlenségem, hanyagságom, kishitűségem. Velem vannak viszont bajtársaim is, a kitartás, a lendület, a humor. Ezt hívjuk belső kulcsnak. De ha merülhetünk mélyre, repülhetünk magasra is, nem igaz? Akárhányszor egy feltehetően többrétegű könyvvel vagy filmmel találkozom, el szoktam játszani a gondolattal, hogy vajon ami megtörténhet egy emberen belül, vagy több ember kapcsolatában, az megtörténhet hasonló mintázatok mentén népek között is? Hiszen a természet kicsiben és nagyban is hasonló motívumokat alkot. Miért ne lehetne ugyanígy az emberi természettel is?
Megkockáztatom, hogy egy műalkotás ritkán olyan, mint egy mező közepén álló fa, amely önmagában teljes, nem függ semmitől, és tőle se függ semmi. Egy alkotóra élete kezdetétől hatnak mások munkái, és ha úgy alakul, ő is megihlet majd újabb generációkat. Így áramlanak egymásba a létrehozott művek. Mielőtt e hosszas bevezető után rátérnénk a versre, tekintsünk bele röviden a mítoszba! Akit érdekel egy hosszabb verzió Apuleius tollából, ide kattintva olvashatja el:
https://mek.oszk.hu/22900/22921/22921.pdf
Erósz isten volt, míg Psziché halandó. Aphrodité féltékenységében megparancsolta fiának, hogy nyilával fakasszon vágyat a gyönyörű lányban egy torz lény felé, de az isten önmagán ejtett sebet, és ő maga lobbant szerelemre Psziché iránt. Titokban egybe is keltek. Ám hitvese mindig csak éjjel látogathatta meg a fiatalasszonyt, mert nem derülhetett fény a kilétére. Nővérei unszolására Psziché mégis megleste Erószt, aki emiatt el kellett, hogy hagyja őt. Bánatában Psziché vízbe akarta ölni magát, de ott volt Pán isten, aki lelket öntött belé. Psziché ekkor elhatározta, hogyha belehal is, elnyeri az anyósa, Aphrodité támogatását, és teljesíti a próbáit. Az utolsó kivételével sikerült is neki mind, és ez elég volt ahhoz, hogy Erósz érte nyúljon, és az istenek közé emelje. Halhatatlan lett ő is.
WAGNER ALMA: PÁN VIGASZTALÁSA
Eltűnt Psziché! A nagy Pán halott!
- beszélitek.
Hol a tudás, mit lélegeztek
a régiek?
Utolsó lapom,
vak haragom
meddő holtággá apadt.
Tán szétfoszlik a magány,
ha befogad a patak,
vagy megszáll egy vízió.
Lesz itt még tradíció.
Kong a múltam, nincs szerepem.
Üres vagyok, gyökértelen.
"Nagy szavak, te halandó,
kicsi már e takaró."
Nincs nyugtom a pokoltól...?
Szarvak szólnak bokorból!
"Megláttad árnyékod.
Ez is részed.
Nem vagy beteg, csupán
megízlelted az egységet.
Nyugodj meg hát, kicsi lélek.
Az élet most is szép,
csak alulról szemléled.
A fényben lelj vigaszt,
az égre emeld szemed!
Ami szétválaszt,
nem Istentől ered.
Bent legyen rend,
szíved legyen tiszta s erős.
Akkor felkarol majd Erósz."
Nos tehát, mire gondolt a költő?
Az első versszak még Psziché belső vívódásáról szól. A leány szinte azt sem tudja, mi a baja. Mivel a saját fájdalmával nem tud még szembe nézni, megpróbálja elvonatkoztatni magától, és általános, emberi magárahagyatottság-érzésbe fojtani. Ezért merülnek fel benne olyan keserű gondolatok, mint például az elveszett tradíció, a társas magány, a kapcsolat elvesztése az istenekkel… Aztán jön Pán, a természet vénséges vén, mégis örökifjú faunja, és elmondja, hogy nem a világ vége jött el, csak szerelmes, és félembernek érzi magát isteni kedvese nélkül, miután „megízlelte az egységet”. Valamint a lány a korábbi gyermeki tudatlansága óta már látja önnön emberi esendőségét, ami elég kétségbeejtő számára, miután találkozott az istenivel. De attól még ő egy egész lény! Végül a faun útmutatást ad, hogyan érheti el ismét azt a teljességélményt, amit Erósszal élt meg. A szívben sarjadó rend, tisztaság és erő lesznek kulcsai az úton, mely az ég felé vezet.
Számomra a mítosz, s ebből kifolyólag a vers fő üzenete az, hogy Pszichének (görögül = lélek) küzdenie kell, hogy elérje célját. Nehéz utat jár végig, hogy rátaláljon halhatatlan kedvesére, és végül ő maga is elnyeri helyét az istenek között. Emellett, ha nem találkozik Erósszal, és nem veszíti el őt, sosem ismeri meg az istenek világát, és sosem kel útra, melynek a végén méltóvá válik a halhatatlanságra. Ebben az értelmezésben viszont Aphrodité (Erósz anyja, a szerelem istennője) nem házsártos anyós, hanem próbaadó, aki szintén segített Pszichének, hogy túllépjen emberi korlátain azzal, hogy bátran, tiszta szívvel, félelmeit elkergetve szembenézett a látszólag lehetetlennel.
Egyéb hatások:
Engem a mítoszon kívül két remekmű inspirált:
Az egyik Edward Burne-Jones: Pan and Psyche (1872-1874) című festménye. Rajongok az érzékenységért és letisztultságért, ami a képből árad. Különösen magával ragadó, ahogy sikerült ábrázolni Pán istenben a zsenge ifjúság és időtlen bölcsesség kettősségét, ami benne van gyöngéd tekintetében és mozdulatában. Valójában hogy is ne lenne bizakodó egy olyan lény, akit ahányszor széttéptek, annyiszor fel is támadt? Pán önnön mítoszán keresztül ugyanis az állandó megújulást, a tavasz reménységét szimbolizálja, épp ezért alkalmas Psziché segítőjének, aki még sosem élt át hasonló próbákat.
A kép forrása: Wikipédia
A másik nagy mű, ami hatással volt rám, Reviczky Gyula: Pán halála című verse. A mű egy új vallás felülkerekedését ábrázolja a régi istenek tisztelete felett úgy, mintha egyetlen pillanatba lenne sűrítve a veszteségélmény. Az addig mindent átható, élő és élni hagyó természetvallás helyett beköszönt a sivár, dzsinn-szerűen épületekbe zárt vallásgyakorlás korszaka, ami a vers alakjainak szemében kérdés nélkül hirdet ítéletet minden olyasmi fölött, ami egy élő, lélegző társadalom mindennapjainak része. Ez úgy jelenik meg, hogy egyik pillanatról a másikra elterjed a hír, hogy a nagy Pán meghalt. Oda az isten. Halott. A gyászon túl a szíveket hatalmába keríti a kétségbeesés is: mi lesz a világgal ezután? A Pán vigasztalása is így indul: haragos, kilátástalan, fásult. Aztán a Pán halála című versben is maga Pán vigasztalja a lírai ént, hogy ne legyen olyan búskomor. Pán tehát nem halt meg. Ahogy Reviczky is írja:
„Pán és családja meghalt. Él az Isten:
Nem fűben, fában, kőben, de a szivben.”
Én is ezt szándékoztam megragadni a versben: Psziché gyásza hasonló ahhoz, amit az emberek élhettek meg Reviczky versében „égi köldökzsinórjuk” elvágatása során, azaz amikor a vallás elhatárolódott az mindennapoktól, és az istenség elérhetetlenné vált. A versből kiindulva mondhatjuk: Pán nem tűnt el, csak keresnünk kell, érzékennyé kell válnunk a finomabb formák iránt: a szél susogása, a fény csillanása a patak felszínén, a természet csendes, alázatos munkája mind azt hirdeti, hogy egy szeretetteli, önállóan működő rendszer részei vagyunk, legyünk bárhol, bármilyen korban, bármilyen hitviták küszöbén.
Wagner Alma
