Aki nézett vagy játszott már bármilyen sportot vagy meccset, jól ismeri a véges verseny fogalmát, amelyben az egyik játékos vagy az egyik fél megveri a másikat, hogy elnyerje a győztesnek járó egyszeri alkalomra szóló címet vagy díjat. Ami azt illeti, többségünk gondolkodásába mindez olyan mélyen bevésődött, hogy automatikusan kialakul bennünk a „mi kontra ők” szemlélet, amint másik játékos lép a pályára, függetlenül attól, milyen játékról van szó. De ha végtelen játékot játszunk, többé nem gondolhatunk legyőzendő ellenfélként a többi játékosra. Attól kezdve méltó versenytársnak kell tekintenünk őket, akik segíthetnek jobb játékossá válni.
Méltó versenytárs az a játékostársunk, aki méltó arra, hogy összemérjük vele magunkat. Mert van valami, amit legalább olyan jól csinál, ha nem jobban, mint mi.
Méltó versenytárainkat mi magunk választhatjuk meg, és bölcsen tesszük, ha stratégiai szempontok szerint jelöljük ki őket. Azzal nem sokat nyerünk, ha olyan játékosokat választunk, akiket egyébként is mindig lepipálunk. Persze ettől ideig-óráig jól érezzük magunkat, de hosszú távon ez nem igazán szolgálja a fejlődésünket. Nem kell, hogy ellenfeleink a legnagyobbak vagy legelsők közül kerüljenek ki. Azokat válasszuk, akik tükröt tartanak elénk, szembesítenek gyengeségeinkkel és folyamatos fejlődésre ösztönöznek.
Az elmúlt minimum tíz évben például Federer és Nadal volt a férfi tenisz két meghatározó játékosa. Bár a pályán ellenfelek voltak, és mindketten nyerni akartak, ugyanakkor az egymás iránt érzett tisztelet mindkettőjüknek sokat segített a fejlődésben. Hálásak voltak, hogy versenytársként segítettek egymásnak emelni a játékuk színvonalát. Nadalnak például Federer miatt változtatnia kellett a játékstílusán, és így a meghatározó alapvonaljátéka mellett az adogatás és a röptézés terén is komoly fejlődést ért el. Federernek pedig az eleve színesebb játékát precízebbé kellett tennie, mert Nadal minden labdát visszaadott, ami nem a vonalak mellé csapódott be. Úgy ösztönözték egymást, ahogy még az edzőik sem tudták őket. Kettejük rivalizálása nemcsak a játékukat, de az egész teniszt magasabb szintre emelte.
Méltó versenytársat persze nem csak a sportpályán találhatunk. Lehet ő például egy munkatársunk, barátunk vagy „ellenségünk”. Nem kell, hogy minden tette csodálattal töltsön el minket, sőt még csak kedvelünk sem kell. Elég, ha egyszerűen elismerjük, hogy bizonyos erősségeiből és képességeiből mi is megtanulhatunk egyet s mást.
Az élet tekinthető egy olyan véges és ugyanakkor végtelen sport-játéknak, ahol egyéni sportolóként mindenki igyekszik meghaladni tegnapi önmagát. Ez a filozófia egyik alapvető tanítása. Tekinthető ez egy életeken átívelő edzőprogramnak, ami szép és jó.
Ám léphetünk ennél a szintnél feljebb is. A „meghaladni tegnapi önmagunkat” hozzáállás kissé öncélúnak és önzőnek is tűnhet, mert mi van eközben a többi emberrel? Nekik nem kéne ugyanígy fejlődni? És ezzel nem kéne ugyanúgy törődnünk? Nos, itt jön be a képbe a másokért érzett felelősség kérdése, a társadalmi szolidaritás és az egység érzése. Azaz megpróbálhatunk a saját fejlődésünkkel párhuzamosan nekik is segíteni, emelni őket, olyan módszerekkel, amelyeknek birtokában vagyunk, lehet ez egyszerűen a jó példa mutatása.
Filozófiai iskolánk alapítójának, Livraga professzornak véleménye szerint, „a legjobb sport, embertársainkért dolgozni”. Nos, ez a szemlélet egy további olyan végtelen perspektívát adhat életünknek, amiért érdemes minden nap tenni, „sportolni”. Hiszen miközben másokat támogatunk, misztikus módon valamiképpen magunk is még jobb emberré válunk.
Kontó Gizella
Felhasznált irodalom: Simon Sinek: Végtelen játék
