A nyaralás végén, mielőtt újra rákapcsolnánk a megszokott életritmusra, megint felszínre kerülnek azok a nehézségek, amelyeknek elmúltát vagy megoldását a nyaralástól vártuk. Közülük az egyik, amely egyetlen szóban összefoglalható, és amelyet egyre gyakrabban lehet hallani innen is, onnan is: a szorongás.
Szorongást kelt bennünk a munka, a tanulmányaink, az elvállalt felelősségeink, az ezernyi kötelesség, amelyeknek eleget kell tennünk, a bonyodalmak, amelyeket nem tudunk megoldani… Mintha a szabadság semmire sem lett volna jó, és a pár vagy jó néhány napos pihenés nyomtalanul eltűnt volna annak puszta gondolatára, ami ránk vár. A kérdés az, tudunk-e valóban pihenni.
Vagy azt tartjuk pihenésnek, ha alig csinálunk valamit, nem gondolunk semmire és az év többi részétől teljesen eltérő személyiségbe bújunk?
Így aztán valójában nem is pihenünk. Csupán egy rövid időre kivonulunk és elrejtőzünk egy halom dolog elől, amelyeket visszatértünkkor magunkra veszünk, hogy ismét szorongjunk. A szorongás markában tart bennünket, és úgy érezzük, magukkal ragadnak a szükségletek, akár valósak, akár nem, amelyeket az élet testál ránk. Szorongunk a kötelességek, de a jogok miatt is, mert gyakran nem tudjuk, hogyan éljünk velük és mivel járnak. Így nem marad más lehetőségünk, mint átengedni magunkat az örvénynek és arra vágyni, hogy mihamarabb elmúljanak a hónapok a következő nyaralásig, amelyet jobbnak képzelünk el a mostaninál, és azt reméljük, hogy valódi kikapcsolódást jelent majd.
Ez a történet pedig évről évre megismétlődik.
A sztoikus filozófusok tanítása szerint a gond bennünk van és nem rajtunk kívül.
Az elutazással lehetetlen eltávolodni a hétköznapi aggodalmainktól, mert azok a csomagjainkkal együtt velünk jönnek. Ilyenkor nem sokat ér, ha mindent a hátunk mögött hagyunk, és „üres járatra” tesszük az elménket. Magunk válunk saját ellenségünkké, és magunk keltjük gyötrő szorongásunkat. Nem segít, ha helyet változtatunk, vagy olyan pihenési formát találunk ki magunknak, amelyben nem fogunk aktívan és intelligensen közreműködni.
Miért élünk szorongással telten? Alapvetően azért, mert túl sok mindennel kell törődnünk az arra túl kevésnek tartott idő alatt. Filozófusként meg kell vizsgálnunk annak a sok mindennek a valódi fontosságát, amelyek a szorongást okozzák. Igazán olyan lényegbe vágó az összes? Nem tudnánk különbséget tenni, melyek közülük a tényleg fontosak, és melyek kevésbé vagy egyáltalán nem?
Nagy valószínűséggel ez a kis elemzés sok mindenre rávilágítana, és segítene eloszlatni a szorongást, amely áthatolhatatlan ködként vesz körül. Bizonyára rájönnénk arra, hogy a dolgok nem a mennyiségük miatt nyomasztanak, hanem a banalitásuk miatt: sokat teszünk-veszünk, de az nem vezet semerre, sokat forgunk-mozgunk, de nem tudjuk, hová tartunk, nincsenek világos céljaink, vagy ha vannak is, a gyakorlatba való átültetésük bajos.
Így a belső ember fuldoklik az értelmetlen, túlbonyolított és idegőrlő építmény falai között, amelyet vélhetően önvédelemből, saját fejlődése reményében húzott fel.
De hasztalan dolog annyi ruhát ráadni az énre, amennyi alatt már összeroskad. A középszerű megsemmisíti a magasabb rendű embert, aki mindenkiben ott lakik és akinek kitárt ablakokra van szüksége, hogy kifejezhesse magát. A banális szorongást okoz, elcsüggeszt, lehetetlenné teszi, hogy éljünk, elfáradjunk és kipihenjük magunkat, mert saját telhetetlen ámokfutásának ritmusát hajszolja.
Egy kevés levegő és fény, vagyis egy kevés helyes ismeret utat nyit igazi énünk előtt, aki mindig jelen van bennünk, a szorongás pedig meghunyászkodik az addig nem is álmodott harmónia előtt, amelyben az idő, a tér és az energia felszabadultan az örökre és a lényegesre irányulhat.
Delia Steinberg Guzmán
