„Istenből való részecske minden lélek” - mondja Gárdonyi. De mit jelent Istenből valónak lenni? Eszünkbe juthat több válasz is…
A természeti lények hierarchiájában az ásványhoz viszonyítva a növény képes az élet látványos megnyilvánulásait produkálni -születik, növekszik/fejlődik, meghal-, az állat ehhez a mozgást és ösztönökre épülő cselekvést teszi hozzá, míg az ember a gondolkodást, illetve az ebből adódó szellemi képességet, az alkotást, a teremtést.
Mondhatná erre valaki, hogy az állatok is alkotnak dolgokat, pl. a méhek, hangyák, hódok vagy madarak a túlélésüket szolgáló „házat” készítenek maguknak. Az igazán emberi alkotás azonban túl tud lépni a hasznosság körén, és talán ez az, amit leginkább a misztériumi lényünk ihlet, tudniillik a művészetek. Úgy tűnik, semmi értelme a zenének, a festménynek, a szobornak, az irodalmi műnek, hiszen ezek nélkül is meglennénk. Igen, meglennénk, de csak állati szinten. A művészet megjelenít valamit az ideákból; a szépségből, a jóságból vagy az igazságból. A művész a természetben -amiben ugyanúgy jelen van egy Tökéletes Intelligencia- megnyilvánuló nagyszerűséget tudja valahogy megragadni, és ezt mások számára is elérhető közelségbe hozni.
De nem csak a művész tudja átélni és átérezni a jóságot vagy a szépséget, hanem mindenki, aki kicsit is képes kiemelkedni a mindennapi, fontosnak és hasznosnak vélt -sokszor nehéz- feladataiból, és rácsodálkozni az élet lüktető csodájára. Mindenki érzi -ha csak kicsiben is- a jóságot, és ennek szívet melengető hatását, amikor például önzetlenül segít valakinek. Mert jó érzés adni! Bármit, ami nekünk megvan és másnak hiányzik; legyen az egy jó szó, egy kedves mosoly, egy támogató beszélgetés vagy egy saját tapasztalaton alapuló tanács. A szeretet és bölcsesség ereje megérint férfit és nőt, gazdagot és szegényt, hívőt és hitetlent. Lelkiismeretünk jelez, ha jó irányban haladunk, és akkor is, ha letérünk a helyes útról. A jó irány pedig a jobbá válás, a tökéletesedés napról napra, még ha a teljes tökéletességet nem is tudjuk elérni. Ehhez meg kell haladnunk önző lényünket, ki kell szabadulnunk a test szorító börtönéből, amit Gárdonyi az „asztal, ágy, pénz” hármasságban fogalmaz meg. Az író szerint „a legnagyobb utazást az cselekedte a Földön, aki legmesszebb birt távozni a saját állatiságából.”
Szellemi eredetünk további tipikus megnyilvánulása a végtelenség iránti vágyunk, csodálatunk. A határtalanság magával ragadó érzése jár át minket, amikor az óceán vagy az ég végtelen kékjét szemléljük, de akkor is, amikor elfogadhatatlannak tartjuk életünk halállal való lezárulását. Valahogy érezzük, hogy mi is részesei vagyunk az örökkévalóságnak.
A teremtő szellem lényege bennünk van. Mindenki felfedezheti magában a Tökéletes Intelligencia rejtélyes jelenlétét. Ember és ember között csak annyi a különbség, hogy milyen mértékben vagyunk ennek tudatában, illetve mennyire tudjuk „istenségünket” megvalósítani.
“A delfi templom felirata (Ismerd meg önmagad!) a testi embernek: szó, szó, szó. A lelki ember elbámul rajta, hogy már abban az ó világban volt olyan gondolkodó elme, amelyik tudta, hogy az ember nem ismeri magát.
Vajjon aki nem látott még tengert, ösmeri-e azt az érzést, amely megmozdul benne, amikor a tengert először meglátja? Vajjon, akit még nem ért nagy szerencse, akit még nem ért nagy csapás, ijedelem, el tudja-e képzelni, micsoda érzéseket bont ki mindaz a lélek mélyéből? Aki még nem menekült meg veszedelemből; tudja-e, mennyire szereti az életet? Aki még nem temetett anyát, apát, testvért, gyermeket, ismeri-e azt a kapcsot, amely a lelkeket összeköti?
Az ember lelke begöngyölt láng. Csak egyes sugarait ismerjük meg magunk is. Annyit, amennyi a földi életünk haladására világítónak kell.” (Gárdonyi Géza: Égre néző lélek)
Kontó Gizella
