Gárdonyi Géza komoly spirituális ismeretekkel rendelkezett, melyet regényeiben művészi eszközökkel próbált meg eljuttatni az olvasóhoz. Talán legismertebb regénye, a Láthatatlan ember, létezésünk egyik legfontosabb kérdésére keresi a választ, jelesül arra, ki is az ember?
Nem arról szól a mű címe, hogy a főszereplő, Zéta a mai szuperhősök különleges képességének egyikével -a láthatatlansággal- rendelkezik, hanem Gárdonyi ezzel a szóval jellemzi a minden emberben meglévő rejtett dimenziót, amit ránézésre nem érzékelhetünk.
„Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki… Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van.” -írja a mű előszavában.

Az ember összetett létező, vannak látható és láthatatlan dimenziói. Előbbi a testünk, utóbbira pedig legegyszerűbb bizonyíték az érzelmeink és gondolataink. A modern tudomány már mikorszkópikus méretű szintekig hatol a látható tartomány kutatásában és megértésében, de a láthatatlan dimenzióról még nem sokat tud. Próbálják néhányan a materializmus bázisán állva egy mechanikus gépezetként működő lénynek leírni az embert, ám a cselekedeteit mégsem tudják pontosan előre jelezni. Hiszen sokszor egymásnak ellentmondó érzések dolgoznak bennünk, és az erkölcsi mérce más-más szintjén álló személyek más-más döntéseket hoznak. Ugyanakkor olyan dolgokról is lehet hallani, hogy egyes emberek képesek mások érzéseit vagy gondolatait érzékelni. Vajon szeretnénk ilyen képességgel rendelkezni? Vagy nem véletlenül rejtette el a természet a lelki dimenziónkat mások elől?
A szellemi megközelítés szerint a léleknek van teste és nem a testnek van lelke. A mondat azt sugallja, hogy fontosabb a láthatatlan dimenziónk a láthatónál. Ez nagyon egyszerűen bizonyítható; a test magától nem csinálna semmit -kényelmében és lustaságában csak feküdne a puha ágyban-, kell a bennünk lévő vágy, akarat, értelem ahhoz, hogy testünk megmozduljon és tegyen valamit.
Gárdonyi művészi kifejezéseivel élve „az ember bőrbe kötött lélek” vagy az ember „mozgó ház, amelybe égi lakó van beleláncolva”. A test és lélek hierarchiájáról pedig így ír: „A hegedű nem zeng magában, csak ha az értelem szólaltatja meg. Az emberi test is hegedű”.
A lélek mélyén pedig, még titokzatosabban elrejtve egy „égi lakó” képe sejlik fel, akire a minden emberben csíraként meglévő jóság, szépség és igazság iránti vágy jellemző. Méltó feladatunk lehet ennek az eszményi lénynek a megtalálása saját magunkban, majd tetteink révén a láthatatlan részünk „láthatóvá tétele”, hogy mások is érzékeljék, kik is vagyunk valójában.
„Istenből való részecske minden lélek. Abból is látszik, hogy mindenki a világmindenség közepének érzi magát. S el nem bírjuk képzelni se, hogy nem mindig voltunk és nem mindig leszünk.” (Gárdonyi Géza: Égre néző lélek)

Kontó Gizella