Biztosan találkoztatok már olyan emberrel, aki folyton kritizált; a világot, a rendszert, a munkahelyét, az ismerőseit vagy éppen a családtagjait. Lehet, hogy néha-néha mi is belecsúszunk ebbe a hibába?
Úgy tartják, a kritika lehet építő jellegű, mégis a tapasztalataink azt mutatják, hogy inkább bánt minket. Nem magával a kritikával van baj, hanem azzal, hogy érzelmekből és szubjektív indíttatásból reagálunk rá, ezért gyakran megsértődünk. Ha felénk irányul. De ha mi kritizálunk másokat, lehet, hogy észre sem vesszük, ha megbántunk valakit…
Mint minden hibát, a kritikusságot is lehet finomítani. Ahogy a bölcs kínai mondás tartja: a másban felfedezett hibát javítsuk ki saját magunkban. Elsőként jó, ha tudatosítjuk magunkban az ismertetőjegyeit. Aztán érdemes a dolog mélyére ásni, miért is viselkedünk így, ami komoly önismereti munkát igényelhet. Végül átalakíthatjuk úgy, hogy az ne legyen bántó.

Nézzük először is, milyen negatív jellemvonásokból ismerhető fel a kritikus beállítottságú ember! Aki kritizál, az különbnek, bölcsebbnek hiszi magát másoknál, hangja gyakran szemrehányó, sokszor túloz és általánosít. Minél „rosszabbaknak” állítja be a többieket, annál jobbnak érzi magát. Csak másokban lát hibát, de magában szemernyit sem, azt pedig végképp nem tűri, hogy felhívják figyelmét a hibáira. Ahogy a közmondás tartja: „Mások szemében a szálkát is látja, sajátjában a gerendát sem.” A sok kritika olyan ellenség, amely a közösségre is negatív hatás fejt ki; aláássa mindazt, amit a többiek csinálnak, azaz hátráltatja a közösség munkáját. A kritikus ember legfeljebb azokról a személyekről, közösségekről beszél elismerően, akiknél oltalmat keres. Mert, hát egyedül neki sem jó…

De mi lehet az oka annak, ha valaki így viselkedik? A lélekelemzők szerint a kritikusság mögött egy sérült személyiség áll. Minden ember szíve mélyén ott lappang a bizonytalanság, a kétely és a félelem. Sokan nem vagyunk képesek megérteni és megoldani a felmerülő nehézségeinket, és kritikával álcázzuk félelmeinket, tehetetlenségünket. Ha már hibáztunk életük során -többet vagy kevesebbet- lehetséges az is, hogy emiatt tele vagyunk csalódással és méreggel a félresikerült dolgaink vagy életünk miatt. A kritikus ember -mondják a szakértők- önmagával nincs jóban, önértékelési problémákkal küzd, egyfajta kisebbrendűségi érzése van! A saját félelmein és bukásain kesereg, de annyira önző, hogy másokat hibáztat miattuk.

Nos, mindezek után gondoljuk végig, megvan-e bennünk a kritikai hajlam, felfedezzük-e magunkban a jellemzők valamelyikét! És ha igen, azon is eltöprenghetünk, mi állhat ennek a hátterében. Önismereti munkánk levont tanulságai alapján pedig arra is ráérezhetünk, hogyan élhetünk a kritika eszközével úgy, hogy az ne legyen bántó! A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás a példamutatás. Elsőként fordítsuk tehát kritikai érzékünket önmagunk felé azt keresve, hogyan jobbíthatunk önmagunkon. Nincs annál építőbb kritika, mint hogy magunk lássunk neki mindannak, amit jónak és ígéretesnek gondolunk. Ha visszagondolunk életünk mellékszereplőire, hamar rájövünk, hogy ránk is elsősorban a példájukkal hatottak az emberek; vagy olyannal, amit érdemesnek tartottunk követni, vagy olyannal, amit inkább elkerültünk.
Környezetünkre leginkább mi is a jó példánkkal tudunk hatni!
Tovább lépve a következő lehetőségre, előfordul, hogy mindenképpen ki szeretnénk fejezni társaink felé véleményünket valamilyen tettük vagy szavuk kapcsán. Fontos, hogy visszajelzésünk legyen objektív -azaz ne ragadjanak el a saját érzelmeink-, próbáljunk meg rávilágítani a hibára (de az erényekre is) oly módon, hogy az mindig legyen előremutató. Például ne azt mondjuk, hogy „de lúzer vagy Kati, megint hamisan énekeltél!”, mert ezzel a személyt minősítjük a cselekedete helyett. Hanem inkább valahogy így: „legközelebb tanuld meg alaposabban a szólamodat -segítek, ha szeretnéd-, és menni fog! Olyan szép hangod van!”. Hiszen nem arról van szó, hogy végképp le kell mondani Katiról a tehetségtelensége miatt, mindössze hibázott egyszer. Mindenkivel előfordul.

És ilyen hozzáállással nem csak saját magunk jobbításán dolgozhatunk, hanem segíthetünk ebben a környezetünkben élők számára is. Mindannyiunknak van még hova fejlődni. Ennek egy módja, ha felismerjük hibáinkat és tudatosan elkezdünk dolgozni velük; finomítjuk, átformáljuk őket. Igy egyre több sarat tisztíthatunk le a bennünk rejlő gyémántról, ami egyszer csak átragyog majd sötét burkán…

Kontó Gizella