Az ókori indiai irodalom talán a legszebb szimbóluma a lótusz, amely az emberi fejlődés egész folyamatát ábrázolja. Gyökerei az iszapban rögzülnek és növekednek, vékony szára a vízben emelkedik felfelé, és levelét csak a felszínen terjeszti ki. A köztük megbúvó virág is itt nyitja ki szívét a levegő és a napfény felé.

A víz alul sáros, de a felszínhez közeledve, fokozatosan kitisztul. A hasonlatban a levegő a felülről jövő inspirációt jelképezi, a fény pedig a tudatosságot, a spirituális energiát és a megértést. A rejtett szépség feltárulása, a sok szirmával és lágyságával kibontakozó virág pedig az érettség és a tökéletesség szimbóluma.

Születésekor minden ember -még ha fejlett lényről is van szó-, először az anyagi világ küzdelmeivel szembesül. Ide sorsa, természetének hajlamai és tudatlansága vezetik. Életről életre tudatos vagy öntudatlan erőfeszítést tesz arra, hogy megszabaduljon a zavaró, szorító körülmények fogságából -a sárból-, nyomorúságának vélt okozójától. Amikor az „ember-növény” föléjük emelkedik, és megszabadul lényének azon régiótól, ahol gondolatai és érzelmei még kuszák, rendeztlenek, tele vannak konfliktusokkal és ellentmondásokkal, akkor az élet már nem egy folyamatos harcnak, küzdelemnek tűnik majd számára. Ekkor a „lótusz-ember” kivirágzik, és nem csak kifelé -a külvilággal-, de önmagában is eléri a belső béke állapotát, a spirituális bölcsesség tökéletességét, a teljességet.

Kontó Gizella