Nemrégiben olvastam Gárdonyi Géza „Isten rabjai” című könyvét. A történelmi regény azonban itt is -mint oly sok másik Gárdonyi műben- át van szőve a természet és benne különösen a növények csodálatával. A főhős, Jancsi fráter, kertész fogalmazza meg az író filozófiai szintű elmélkedéseit az áhitattal szemlélt virágokról.

„Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen, ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb, illatosabb más virágoknál?”

A virág és a fa volt Gárdonyi lelkének legnagyobb gyönyörűsége. Hozzájuk való vonzódása szinte az imádásig fokozódott. Szinte emberi élettel telt titokzatos alkotásokat látott bennük, amelyek susognak, beszélnek, imádkoznak, egymás felé hajladoznak, amelyeknek illata a mi lelkünkhöz hasonló, s amely illatok, mint tündérek népesítik be a levegőt.

Az író valósággal megszemélyesíti a virágokat és a fákat; úgy szerepelteti őket, mintha cselekvő gondolkozó lények volnának. Amikor a kolostorba érkezik a kis Margit, a királylány, hogy ott töltse le további életét vezekelve hazája sorsáért, tavasz volt. Még nem pompázott mindenféle virággal a Jancsi által beültetett klastromkert. Pedig annyira szerette volna a fiú, hogy rajongását Margit iránt a virágok csodálatos sokszínűségével és pazar illatával fejezhette volna ki.

„Keze munkáját vallja a sok zöldikélő orgonabokor, kövér levelű tulipán, bimbós pünkösdi rózsa, szegfű, gyöngyvirág, liliom száz tő is. De most csak a tulipán virágzik. A gyöngyvirág is bimbózgat már tél-túl. Bizony, ha érzés volna a virágban, mind kinyílott volna erre az ünnepre.”

Gárdonyi nem csak a természetet, a történelmet és az irodalmat szerette, emellett művészetét folyamatos útkeresés, a világ és önmaga reflektív megfigyelése és önképzés jellemezte, szerteágazó érdeklődése elért a komoly filozófiai-ideológiai kérdésekig. Tisztában volt az ember összetett felépítésével, és a fizikai testen túli részünk elsődlegességével. Mint a természeti törvényeket kereső és működésüket felismerő gondolkodó, felvetette az ember és a virág közötti párhuzamot abban, hogy mindkettőnek van látható és láthatatlan oldala. És ez utóbbi mindkettőnek a csodásabb, misztikusabb összetevője; a virágé az illat, az emberé a lélek.

„Már régen érzem, hogy van valami rokonság az ember és a virág között… A Teremtő, aki a mindenséget milliárdnyi millió életformával népesítette meg, csak egyféle lelket tudott volna teremteni? Csak éppen nekünk teremtett volna lelket? Talán jutott az Isten leheletéből az állatnak is, jutott a virágnak is?”

Kontó Gizella