Bár általában a lélekjelenlétet a rendkívüli helyzetekhez kötjük, a hagyományos filozófiai tanítások szerint egy olyan tulajdonságról van szó, amely inkább egyfajta éberség az emberben, a „jelen lenni, ébernek lenni” lelkiállapotaként lehet megközelíteni. Aki ilyen, azt lélekben erősnek tartják, de a lehetősége mindenkiben megvan, csak ki kell fejleszteni.

Ez a képesség a rendkívüli időszakok, helyzetek, azaz a nehézségek hatására ébred az emberben, ezért annyira fontosak ezek az életben. Senki sem erősödhet meg semmilyen téren, ha nem vállal nehézségeket, ha kerüli a küzdelmet.

A modern életvitel, a népszerű életvezetési tanácsok, divatos irányzatok többnyire kerülik a nehézségeket, küzdelmeket. Sokan javasolják, hogy kerüljük a stresszt, illetve a fogyasztói megközelítés miatt minden kérdésre kínálnak már kész, megvásárolható megoldásokat. Ez voltaképpen elaltatja, és éppen ezért sérülékennyé teszi a modern embert a változásokkal, konfliktusokkal szemben. Pont úgy, mint ha valakinek az immunrendszere sosem találkozik a betegségekkel, nem fejlődik ki, nem erősödik meg.

A legfontosabb tanács ezért az, hogy ha szeretnénk éberebbé válni, hogy ne féljünk a kockázatoktól, ne féljünk azoktól a helyzetektől, amelyekben hibázhatunk. Ha mindig biztonságra törekszünk, akkor felkészületlenül érnek az események, és lelkünk nem fejleszti ki a szükséges erőt, hogy megoldja a problémás helyzeteket, elviselje az ezzel járó feszültségeket.

A filozófiai iskoláknak mindig voltak olyan gyakorlatai, amelyek révén segíteni tudták a lélek ébredését. Mi most a sztoikus iskola tanácsai közül emelünk ki párat. Ezek az állandó figyelem belső állapotainkra, az önismeret és önuralom gyakorlása, és hogy legyenek jól megválasztott elveink, amelyek segítenek a nehéz döntéseket meghozni.

Az állandó figyelem gyakorlása

Az állandó figyelem arra az erőfeszítésre irányul, hogy lehetőleg semmi se legyen képes kibillenteni bennünket a belső derű állapotából. Mindannyiunkat folyamatosan külső és belső hatások érnek, és ha ezekre túlzott mértékben reagálunk, akkor kibillenünk. A sztoikusokat sokan tévesen vádolják közömbösséggel, sajnos a köznyelvbe az „apatheia” fogalma hibásan került be. Egy sztoikus nem közönyös az élet dolgai iránt, és főleg nem embertársai iránt. Sőt, kifejezetten érzékeny, hiszen ez teszi lehetővé, hogy akár önnön személyes érdekeit, kényelmét, biztonságát félre téve áldozatot vállaljon embertársaiért. A kibillenthetetlenség művészete éppen abban áll, hogy miközben messzemenően érzékenyek vagyunk, mégsem billenünk ki, nem veszítjük el a központunkat.

Ez az élet minden pillanatában gyakorolható, hiszen folyamatosan érnek az ingerek, tehát állandó éberségre van szükségünk. Amikor bármely apróságért dühösek vagy türelmetlenek leszünk, az jól mutatja az éberség hiányát.
Miért van erre a kibillenthetetlenségre szükség? Mert csak az ebből a stabil, nyugodt, központi állapotból tud az ember jó döntést hozni, amely mentes mindenféle túlzástól.

Delphoi templomában olvasható az örök tanács: tarts mértéket! A legtöbb bajunk forrása éppen az, hogy vagy alul-, vagy túlreagáljuk a dolgokat. Ha tehát életünk minden tettében igyekszünk arra, hogy se alul-, se túl ne reagáljuk a dolgokat, ez is erősíti a lélekjelenlétet.

Önismeret, önuralom

Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor éppen ellenkező módon helyes cselekedni, mint ami ösztönös, vagy nyilvánvaló lenne. A megfelelő önismeret révén – ennek kulcsa a folyamatos önmegfigyelés – megismerhetjük, hogy hogyan szoktunk helyzetekben reagálni. Majd meg kell vizsgálni, hogy ezek a reakciók helyesek-e, jók-e. Például, ha egy hátsókerék meghajtású autó megcsúszik, akkor ellen kell kormányozni. Azaz pont másképp kell tekerni a kormányt, mint ahogyan reflexből tekernénk. Megfelelő tudással és gyakorlással ez megtanulható. Ugyanígy életünknek van egy csomó olyan helyzete, amikor nem ösztönösen, nem reflexből, hanem intelligensen kell cselekedni, dönteni – azaz lélekjelenlétre van szükség.

Ezért nagyon fontos a tanulás, felkészülés, ha lélekjelenlétünket fejleszteni szeretnénk. A sztoikus tanításban ezt azzal érik el, hogy olyan egyszerű tanításokat fogalmaznak meg, amelyek az élet nehéz pillanataiban is könnyedén felidézhetők, és alkalmazhatók.

Az elvek

Az emberi gondolkodás kutatói kifejtik, hogy bár a legtöbb ember szereti önmagát racionális gondolkodásúnak hinni, a valóságban a legtöbben csak korábban kialakult sémák mentén képesek döntéseket hozni. Nagyon könnyű érveket és ellenérveket hozni, az adatokat így vagy úgy értelmezni. Ha nem ismerjük fel helyesen a helyzetet, rossz megoldási sémát fogunk alkalmazni. Ilyen helyzetekben segít, ha vannak általános elveink, amelyekre támaszkodhatunk. Például fontos lehet számunkra, hogy ne okozzunk fájdalmat, szenvedést, vagy, hogy minden döntésünkért vállaljuk a felelősséget. A sztoikusok például azt emelték ki, hogy minden dologgal kapcsolatban vizsgáljuk meg, hogy tőlünk függ, vagy sem. Nem érdemes ugyanis olyan dolgokra pazarolni az időt, energiát, figyelmet, ami nem tőlünk függ. Járványos helyzetben például tőlünk függ, hogy betartjuk-e a higiénia szabályait, de nem tőlünk függ, hogy végül megfertőződünk-e.

A nehéz időszakokban szükség van azokra az emberekre, akik képesek megőrizni lelkierejüket, lélekjelenlétüket és segíteni a többieknek. Ők azok, akik egy rohamosan változó világban keresik az alapvető emberi értékeket, az örökérvényű alapelveket, és nem félnek az élet próbáitól, sőt, lehetőséget látnak bennük. Kultúrák, szokások jönnek, mennek, de ezek az egyetemes értékek és elvek nem változnak, mert az ember lényege nem változik.

A lélekjelenlét pedig nem más, mint ennek az örök emberi lényegnek a megnyilvánulása.

Grúsz Róbert