Ha végigtekintünk az emberiség történelmén, a filozófiát ott találjuk magunk mellett mindig, mint örök kísérőt. Ember-létünkhöz tartozik, mert minden korban ott él a tudásvágy bennünk, hogy értsük a világot, az életet, önmagunkat, a sorsunkat. A filozófia az életbölcsesség keresése - és megtalálása, időről időre.
A szó átfogó tudás jellegét a mai napig őrzi a PhD fogalma a tudományok területén, mint a „Philosophiæ Doctor” kifejezés rövidítése, aminek a jelentése: a filozófia tanítója. Viszont ha szóba kerül a filozófia, többnyire magyarázatra szorul, hogy az egyetemi tudományon kívül valójában mit ad bárkinek ez a tudás?
Segítségünkre lehet, ha tudjuk, hogy az ókorban, amikor egyaránt megtaláljuk a híres és nagy hatású filozófiai intézményeket, mint Platón Akadémiája, vagy a mozgalomként virágzó sztoicizmust, a filozófiára nagyon is gyakorlatiasan, terápiaként tekintettek, gyógyszernek nevezték. Vajon miért? Mi az ember „betegsége”, miből kell „kigyógyítani”? És milyen gyógyírt kínál rá a filozófia?
Úgy tartották, a bennünket sújtó bajok gyökere az, hogy torzult képünk van a világról és önmagunkról: túlságosan antropomorf és emberközpontú. Az eltelt kétezer évben sok gondolati áramlatot megértünk, de a jótékony humanizmus túlkapásaként mára valóban „mindennek a mércéje az ember lett”: mindent a saját kívánságainkhoz és érdekeinkhez mérünk, és e szerint viszonyulunk hozzá.
A velünk történő eseményeket többnyire nagyon szűk, személyes nézőpontból ítéljük meg, a döntéseink gyakran rövid távúak és haszonelvűek. Rengeteg mesterséges dolgot és folyamatot hozunk létre, növényeket és állatokat „nemesítünk”, amelyek gyakran alig életképesek, mint például a túltenyésztett házi kedvencek vagy azok a vetőmagok, amelyeket úgy módosítanak, hogy a kifejlődő növény magjait ne lehessen újra elvetni. Mindezt pusztán divatból, kedvtelésből, haszonvágyból – és közben súlyosan megsértjük a természet törvényeit. A technika vívmányai közül sok valóban segíti és megkönnyíti az életünket, de nem ritka, hogy találmányainkat a természet fölötti hatalom eszközének tekintjük. A bennünket befogadó világot önkényesen uralni és a magunk céljaira használni akarjuk.
Az életben olyan dolgokat akarunk megszerezni és megtartani, vagy próbálunk mindenáron elkerülni, amelyeket nem lehet. Például az öregedésre egy borzasztó, természetellenes dologként tekintünk, és a társadalmunk érdemben nem tud mit kezdeni az időskorral, az idős emberekkel, mintha az ember minden értéke testi fiatalságában rejlene. A halál számunkra ma egy félelmetes tabu, amiről nem illik beszélgetni és gondolkodni, ezért sok szerettünket úgy engedjük el ebből a világból, hogy nem tudtuk velük őszintén megbeszélni, mit gondolnak, éreznek életük végén, mit szeretnének maguk után hagyni.
A filozófiai tanítás egy természetes világképet mutat meg, amelyben az ember nem ura, hanem része a természetnek, és nem passzív elszenvedője, hanem felelős építője a sorsának. Tudatosítja, hogy életünk nem elválasztható a Föld, az univerzum és a többi lény életétől, törvényszerűségeitől, mert egy finom és sérülékeny egyensúlyú rendszert alkotunk, amelyben minden és mindenki függ a többitől. Ha bármelyik része rendszeren kívülinek nyilvánítja magát, akkor az egész működése felborul. Nem élhetünk „földönkívüliként” a földön, természetellenesen a természetben - ez egyszerűen tudatlanság és abból fakadó önzés.
De mit jelent ez a gyakorlatban, a mindennapokban? Mit csinál egy filozófus?
Először is tanul. Önmagáról, a világról. Nem pontszámokért és bizonyítványokért, hanem azért, hogy jobban értse a természeti törvényeket, az élet „játékszabályait”. Aztán gyakorol. A meglátott összefüggést, megértett elvet alkalmazza. Hagyományosan kétféle gyakorlatot tartottak számon: lelki és testi.
A lelki gyakorlatok adják az alapot, mert céljuk a nézőpontváltás, az új szemléletmód kialakítása. Tárgyuk azok az alapelvek és érvek, amelyek megkülönböztetik a valódit és hamisat, az értékest és értéktelent, a maradandót és az átmeneti, múló dolgokat. Mindennapi belső tevékenységet jelentenek, elgondolkodást, a megszokott dolgok vizsgálatát és újraértelmezését magunk körül, de leginkább magunkban: viszonyulásaink, ítéleteink, reakcióink, szokásaink megfigyelése, elemzése, helyesbítése. A gyakorlat formája lehet elmélkedés, írás, naplóírás, beszélgetések. Témái nagyon sokfélék lehetnek, például: a sors, a szabadság, az idő, a halál, a felelősség, a kötelesség, a hála, az adott napunkra való módszeres visszatekintés.
A testi gyakorlatok célja: hozzászokni a komfortzónán kívüli körülményekhez. Alapvető, elemi hatásokkal foglalkoznak (hideg-meleg környezet, éhség, szomjúság, testedzés, fizikai munka), ezért a feladatok egyszerűek – de nem könnyűek. Nem kell szélsőséges aszketizmusra gondolni, a lényeg itt is a lélek edzettsége, amely képes uralni a test igényeit. Marcus Aureliusról, a filozófuscsászárról például fennmaradt, hogy fiatal korától fogva a kényelmes ágya helyett a földön aludt, állatbőrökön, hogy ne váljék puhánnyá. A római sztoicizmus előkelő követői rendszeresen tartottak olyan napokat, amikor alig ettek-ittak, és arra törekedtek, hogy minél puritánabb ellátással beérjék. Az ilyen típusú gyakorlatok edzettséget adnak lelkileg és fizikailag is, segítenek abban, hogy kevésbé függjünk a kedvező körülmények állandó meglététől. Megismerhetjük magunkat olyan szempontból, hogy hogyan reagál a testünk, a pszichénk a megszokottól eltérő terhelésre, vagy ha valamit nélkülöznünk kell, és hogyan tudjuk megőrizni a belső egyensúlyunkat ilyen viszonyok között.
A filozófia gyógymódja tehát a tudás és a belőle fakadó természetes értékrend, amely akkor válik embert, sorsot és környezetet alakító erővé, ha „terápiáját” használják, azaz alkalmazzák, élik. Az igazi filozófia nem egy elméleti tudomány, hanem egy tudatos, aktív életmód.
Balda Edit
