Létezik egy tulajdonság, vagy pontosabban erény, amely leginkább a lélekben erős emberek jellemzője; a lélekjelenlét. A különböző fogalom magyarázatok egyet értenek abban, hogy ez a nehéz helyzetekben válik nyilvánvalóvá, mégpedig úgy, hogy valaki képes egy adott pillanatban jól reagálni, jó döntést hozni, nem veszíti el a fejét, nem esik kétségbe. Régiesen lélekéberségnek hívták, utalva arra, hogy éppen azért képes valaki minderre, mert éber, mert jelen van.
Az emberek többsége képes arra, hogy a már jól ismert, begyakorolt helyzetekben ébernek tűnjön. De a valódi erő éppen azokban a helyzetekben nyilvánul meg, amikkel még nem találkoztunk korábban. Ebből következik, hogy több szintjét is meg lehet különböztetni a lélekjelenlétnek. Az első lépés, amikor felkészülünk arra, hogy ismert nehézségekre jól tudjunk reagálni, és a következő, amikor az addig ismeretlen helyzetekben is jól reagálunk.
Azt lehet sejteni, hogy ez az éberség nem olyan valami, ami magától felébred, amikor éppen szükség van rá. A fizikailag erős emberek is attól olyanok, hogy folyamatosan edzenek. Tehát lennie kell olyan gyakorlatoknak, amelyek révén a lélekjelenlétre szert tehet az ember.
A sztoikus filozófia szerint vannak ilyenek, mégpedig az állandó figyelem, önvizsgálat és a jól kiválasztott alapelvek révén.
Az állandó figyelem arra az erőfeszítésre irányul, hogy lehetőleg semmi se legyen képes kibillenteni az embert a belső derű állapotából. Az embert ugyanis folyamatosan külső és belső hatások érik, és ha ezekre túlzott mértékben reagál, akkor kibillen. Sokan ezt a közöny állapotával azonosítják helytelenül, ez egy népszerű félreértés. Egy sztoikus nem közönyös az élet dolgai iránt, és főleg nem embertársai iránt. Sőt, kifejezetten érzékeny, hiszen ez teszi lehetővé, hogy akár önnön személyes érdekeit, kényelmét, biztonságát félre téve áldozatot vállaljon embertársaiért. Ez a művészet éppen abban áll, hogy miközben messzemenően érzékeny, mégsem billen ki, nem veszíti el a központját.
Mivel az ingerek folyamatosan bombázzák, és ő nem érzéketlen, sőt, talán az átlagnál még érzékenyebb is, egy állandó éberségre van szüksége ahhoz, hogy nyugalmát megőrizze. Miért van erre szükség? Mert csak az ebből a stabil, nyugodt állapotból tud az ember jó döntést hozni, amely mentes mindenféle túlzástól.
Delphoi templomában olvasható az örök tanács: tarts mértéket! A legtöbb bajunk forrása éppen az, hogy vagy alul-, vagy túlreagálják a dolgokat. Az indiai jógában ez a mértéktartás felel meg a szattvának, a túlzások pedig a radzsasz és a tamasz gúnáknak. A nyugalom megőrzése tehát alap a lélekjelenlét megőrzéséhez, de – mint sejthetjük -, tudásra, bölcsességre is szükségünk van.
A tudás azt jelenti, hogy hogy tudjuk mi a helyes. Ez néha nem is annyira triviális, mint gondolnánk. Például egy alagút tűzben, amikor mindenki ösztönösen felfelé, a kijárat felé menekülne, a helyes reakció éppen az, hogy lefelé, a tűz forrása felé menjünk. Amikor elveszítjük az egyensúlyunkat, ösztönösen megmerevednek egy pillanatra az izmaink, és emiatt törnek az ízületeink, csontjaink. Vagy ha egy hátsókerék meghajtású autó megcsúszik, akkor „ellen kell kormányozni”, azaz pont nem úgy, ahogyan zsigerből tennénk.
Az élet tele van olyan helyzetekkel, esetekkel, amikor éppen ellenkező módon helyes cselekedni, mint ami ösztönös, vagy nyilvánvaló lenne. Megfelelő tudásra pedig felkészülés révén lehet szert tenni. Ezért nagyon fontos, a tanulás, felkészülés, ha lélekjelenlétünket fejleszteni szeretnénk. A sztoikus tanításban ezt azzal érik el, hogy olyan nagyon egyszerű tanításokat fogalmaznak meg, amelyek az élet adott pillanatában könnyedén felidézhetők, és alkalmazhatók. Ma divatja van a bonyolultnak, de a bonyolult dolgok nem alkalmazhatóak hatékonyan a nehéz helyzetekben.
Az emberi gondolkodás kutatói kifejtik, hogy bár a legtöbb ember szereti önmagát racionális gondolkodásúnak hinni, a valóságban a legtöbben csak az ismert sémák szintjéig képesek jó döntéseket hozni. Amint nem ismerik fel helyesen a helyzetet, rossz megoldási sémát fognak alkalmazni. Erre egyetlen megoldás létezik, mégpedig, ha általános elvekből indulunk, és addig tréningeljük magunkat, amíg meg nem tanuljuk helyesen alkalmazni. Ilyen általános alapelv lehet, hogy minden dologgal kapcsolatban vizsgáld meg, hogy tőled függ-e, vagy sem. Nem érdemes ugyanis olyan dolgokra pazarolni az időt, energiát, figyelmet, ami nem tőlünk függ. Járványos helyzetben például tőlünk függ, hogy betartjuk-e a higiénia szabályait, de nem tőlünk függ, hogy végül megfertőződünk-e.
De hiába őrizzük meg a nyugalmunkat, hiába tudjuk mi a helyes, ha nincs elég erőnk és gyakorlatunk, hogy aszerint cselekedjünk. Hiába tudjuk, hogyan kell egy nagyobb súlyt felemelni, ha nem vagyunk elég erősek, hogy felemeljük. Hiába tudjuk, hogy hogyan kell jól esni, ha még sosem gyakoroltuk. A lélek ébersége csak akkor tud megnyilvánulni, ha folyamatosan gyakoroljuk a figyelmet és a cselekvést, azaz nem kerüljük a nehéz helyzeteket. Ha merünk kockáztatni, mert a gyakorlás kockázattal jár, és megtanulunk győzni.
A nehéz időszakokban szükség van azokra az emberekre, akik képesek megőrizni lelkierejüket és segíteni a többieknek. Ehhez olyan emberek kellenek, akik aktívan tanulmányozzák az alapvető emberi értékeket, az ősi alapelveket, melyek segítségével a régi idők vezetői felnőttek, és nem félnek a nehéz helyzetektől, a próbáktól, sőt, lehetőséget látnak bennük. Kultúrák, szokások jönnek, mennek, de ezek az egyetemes értékek és elvek nem változnak, mert az ember lényege nem változik. A lélekjelenlét pedig nem más, mint ennek az örök emberi lényegnek a megnyilvánulása.
Grúsz Róbert
