Ki szerencsés akar lenni, ne bízza a szerencsére!
(közmondás)
„Idén leteszem a cigit!”, „Megszabadulok néhány kilótól!”, „Többet fogok olvasni!”, „Gyakrabban találkozom a barátaimmal!” – csak néhány a sok-sok újévi fogadalom közül, amelyekkel évről évre változtatni próbálunk életünkön. Szilveszter körüli szokások – mintha ez az időszak csakugyan mágikus erővel bírna – széles tárházával igyekszünk bebiztosítani közeli jövőnket (vagy inkább saját magunkat?); újév első napján semmi olyasmit nem teszünk, amit egy éven át kerülni szeretnénk, az anyagi jólét reményében pedig lencsét kanalazunk, és sertéshúst sütünk, hogy legalább egyszer az évben malacunk legyen.
Majd miután mindent megtettünk jövőbeli szerencsénkért, több-kevesebb türelemmel várjuk, hogy végre bekopogtasson és ránk mosolyogjon. Olyas jelenségnek tűnik tehát, amelyért nemcsak hogy nem kell nap mint nap megdolgoznunk, de amelyről ráadásul azt sem tudjuk, hogyan és miért alakul úgy. És ettől olyan megfoghatatlan! Nem tudjuk, miért jött össze mostanában minden jól, és nem tudjuk, a vizsgán miért húztuk ki a kedvező tételt. Mintha egyszerű mázliról lenne szó, ahol valaki vagy valami helyettünk is gondoskodik erről vagy arról, pedig tudomásunk szerint nem is születtünk különösebben szerencsés csillagzat alatt…
„Egy ókori kínai filozófus, Konfuciusznak tulajdonított történet szerint – írja a francia filozófus, Pierre Poulain Lencsén át a bölcsességig című művében – élt egyszer két barát. Egyikük (…) elhatározta, hogy búzát vet szeptemberben, az őszi napéjegyenlőség napján. Aztán várt, és hat hónap múlva, márciusban, a tavaszi napéjegyenlőség idején meg is lett a jutalma: erős, szép szál búzakalászok nőttek ki a földből. Amikor a barátja mindezt meglátta, elhatározta, hogy ő is pontosan így fog cselekedni: elveti a búzaszemeket, és hat hónapot vár az eredményre. Úgy is lett, csakhogy (…) szeptembertől márciusig a föld megvédi a magokat a tél hidegétől, és ezzel lehetővé teszi természetes fejlődésüket, de ugyanez a folyamat nem indul be, ha tavasszal vetjük. Természetesen, amelyikük nem ismeri ezt a törvényt, sohasem fogja elfogadni, hogy mindenről ő tehet. Elintézi az egészet annyival, hogy a barátomnak mázlija volt, nekem pedig nem.”
A francia nyelv a chanse (esély) kifejezést is használja a szerencsére, mintha a két szó egymás szinonimája lenne. Eszerint és Konfuciusz története szerint talán megteremteni magunknak a szerencsét annyit tesz, mint esélyt adni magunknak arra, hogy valamiben részesedjünk. Hogy több közünk legyen ahhoz, ami velünk történik. Ahogy egy példamese szerint egy koldus évekig imádkozott, hadd nyerjen már végre a lottón, mire az Úr egy nap így szólt hozzá: „Könyörgöm, fiam, vegyél már egy szelvényt!”.
És talán éppen ez a szerencse kulcsa, hogy aktívabb szerepet vállaljunk benne: hogy magunk üssük a vasat, ne ő bennünket. Jobban járunk tehát, ha mi adunk neki formát, attól függően, mire lesz szükségünk. Rajtunk is áll, mit hoz az élet. Ha aratni szeretnénk, ideje lesz vetni is, és ehhez meg kell tanulnunk, mikor kell a földbe ágyazni a megfelelő magokat. Ha nem akarunk belebukni a vállalkozásunkba – legyen az bármely természetű is, a munkától a magánéleten át az önismeretig –, fel kell ismernünk azokat a természeti, társadalmi vagy éppen örök emberi törvényszerűségeket, amelyeket eddig nem fedeztünk fel.
És ha mindent igyekszünk úgy tenni, ahogy a maga rendje megkívánja, ezzel teret engedünk a szerencsének avagy jósorsnak is. És ha jó tételt szeretnénk húzni a vizsgán – hiszen mindannyian az élet iskoláját járjuk –, nem árt, ha minden tételből felkészülünk, mert idén is bőséggel akadnak majd olyan élethelyzetek, amikor a szerencse a mi segítségünkre szorul. De szerencsére a cselekvés kovácskalapácsa mindig kéznél lesz!
Bujáki Márton
