„A tudás: védőoltás. A gyűlölet és a közöny: betegség. A szeretet és az empátia: egészség. Mindannyian választunk.” (Konrád György)
Mi is az empátia? Beleérző képesség, mely során mások érzéseit, gondolatait, átélt örömét/bánatát átérezzük és megértjük. Több, mint egyszerű együttérzés, olyasmi, amikor valóban bele tudunk helyezkedni a másik ember helyzetébe. Az empata -az ezoterikus irodalom szerint- olyan személy, akinek kiemelkedően fejlett az empátiás készsége, azaz túlzott érzékenysége miatt nehezen tudja elválasztani saját érzelmeit másokétól. Mintha teljesen magára venné mások érzéseit…
Ez valóban az egészséggel függ össze, ahogy a fenti idézetben állítja? Nem vezethetik az empatát a magára vett negatív tartalmak éppen a stressz, a betegség felé?
Egy mostanában olvasott könyv egyik szereplője ilyen képességgel rendelkezik. A középkorú, feketbőrű hölgy, May - A méhek titkos élete c. műben - úgy éli meg a jó/rossz dolgokat, mintha azok vele történnének.
Az örömökkel nincs is probléma, önfeledten táncol, énekel és örül mások boldogságának. De nem minden esemény ad boldogságra okot.
Ha mi, az átlagemberek hallunk valami külvilágban történt szomorú esetről, ugyan kis időre elszomorodunk tőle, de nem roppan bele a lelkünk. May szíve más. Az édesanyja úgy fogalmazta ezt meg, hogy May mintha a „keblén kívül viselné a szívét”:
„Olyan, mintha a szívünk körül lenne egy beépített védőháló, amely megakadályozza, hogy a fájdalom maga alá temessen minket. De Mayben nincs ilyen védőháló. A külvilág összes szenvedése eljut hozzá, és ő úgy érzi, mintha mindez vele történne meg.”
May a családja gondoskodására szorul; nem engedik ki egyedül a nagyvilágba, otthon is igyekeznek távol tartani olyan tévéműsoroktól, amelyek tragédiákról szólnak. De nem képesek megvédeni minden emberi sorsot érintő szomorúságtól.
Mivel az orvosok nem tudnak segíteni, anyukája és két nővére - August és June - kitalálnak egy működőképes megoldást, hogy May ne eméssze magát a fájó dolgokon: építettek egy ún. „siratófalat” a kertjük végében.
Olyan ez, mint amilyen Jeruzsálemben van, ahova a zsidó emberek zarándokolnak, mert hitük szerint a Siratófalnál végzett imádságok sokkal hatásosabbak. A kőtömbök közötti résekbe többen apró cédulákat csúsztatnak, amelyen Istenhez intézett imádságok szerepelnek.
May is ezt teszi; a fájdalmas szembesüléseit - például, ha emberek megsérülnek vagy igazságtalanul kerülnek börtönbe - kis papírfecnikre írja, és bedugja a falba. A kövek között a sok papírfecni a sok nehéz érzés, ami a lelkét nyomja. Egyedül ez segít rajta. És ezért May nővére, August úgy érzi, hálával tartozik a köveknek:
„Valakinek személyesen kellene megköszönnie a köveknek odakint, hogy ezt a sok emberi nyomorúságot hajlandóak magukba szívni. Egyenként kellene őket csókolni, és azt mondani: Sajnáljuk, de csak egy erős és tartós dolog tudja May fájdalmát enyhíteni, és ti vagytok a kiválasztottak. Isten áldja meg a kőszívetek.”
Anyukájuk halála után is amit tudnak, megtesznek a testvérek May lelki egészségéért. Még olyan áron is, hogy ez esetleg a saját tetszésükkel szembe megy. Például a házuk színét, amelyben közösen laknak, May kedvéért rózsaszínűre festik, amit persze sok kívülálló furcsáll és megszól.
„Vannak az életben olyan dolgok, amelyek kevéssé fontosak. Például a ház színe. Ugyan mekkorát nyom ez a latban a nagybetűs Élet rendjében? Viszont egy embert boldoggá tenni – nos, ez az, ami számít.” – mondja August.
Ahogy testvérei bánnak May-vel, az is empátia! Figyelnek rá, háttérbe szorítják saját vágyaikat és a közös jóllétük megteremtése lebeg a szemük előtt.
Talán ezért véli úgy a cikk elején idézett Konrád György író, szociológus, hogy az empátia nem betegség, hanem éppen az ellenkezője…
Hiszen milyen volna az élet a Földön, ha mindenki úgy gondolkodna, mint August? Vagy olyan volna, mint May?
Ahol ember embernek nem farkasa, hanem saját vére, testvére. Ahol mások bántása, félrevezetése, kihasználása azonnal - telepatikusan - érezhető lenne a fájdalmat okozó fél saját bőrén, és testi-lelki pajzsán. Ahol mindenki „kívül viselné a szívét”, és látnánk egymás jó/rossz érzéseit, vágyait, motivációit. Ahol következésképpen nem csapnánk be és nem bántanánk egymást, hisz azonnal átéreznénk mi is ennek fájdalmát.
Ez valóban egy újfajta egészség volna.
Vagy lehet, hogy nem is annyira új? Lehet, hogy ez az az egység vagy egészség, amit az ősi tanok hirdetnek az emberiség kezdeti állapotáról, ahol olyanok voltunk, mit a kéz ujjai, és nem éreztük különállónak magunkat az egésztől? Ahol ezért nem volt önzés sem, mert az egyéni érdeknél fontosabb volt a közösség, az egész érdeke.
Lehet, hogy ez újra elérhető?
Igen. Talán. Az emberiség fejlődésének egy majdan elkövetkezendő fázisaként…
„A házi méhek nemcsak a kolóniával való testi kontaktusra szorulnak rá, hanem a társas kapcsolatokra és a támogatásra is. Ha egy házi méhet elkülönítenek a nővéreitől, hamarosan elpusztul.” (A méhek titkos élete)
„Egy ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa. Segíteni mindig lehet, mindig lehet egy kicsivel többet adni.” (Szepes Mária)
„Nyisd meg Lelkedet a jajkiáltásokra, és ne hagyd, hogy a fájdalomnak egyetlen könnyét is felszárítsa a tűző nap, mielőtt a szenvedő szeméről le nem törlted. De hagyd, hogy minden égő könnycsepp a szívedre hulljon és ott maradjon. Le ne töröld, amíg az oka, a fájdalom meg nem szűnt.” (Helena Petrovna Blavatsky)
KG
Forrás: Sue Monk Kidd A méhek titkos élete, 21. század kiadó, 2023
Képek: Pixabay, Shutterstock, Wikimedia
