Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Volt egy téglaszínű, selyemszőrű kutyánk. Zordon volt a neve.
Ha kétlábra állott, kényelmesen rányalhatott az orczámra. Az igaz, hogy én alig voltam akkor nyolcz éves, és gyakran uzsonnáztam vajaskenyeret.

Egy őszi napon egy üveg mézet küldött valaki az anyámnak. Szép, tiszta, csillogó sárga méz volt az. A méhek valószínűleg válogatott virágokból szedték a királyasszonyuknak. Egy kávéskanálnyi kóstolót kaptam belőle. Micsoda csemege volt az! Elolvadt a nyelvemen, s éreztem, hogy az édessége a testemnek minden porczikájába elömlik.
Az anyám azt mondta, hogy uzsonnakor többet ad. Méz-uzsonnánk lesz!
Szerettem volna néhány órával megelőzni az uzsonnaidőt. Néhány órával? Úgy éreztem, hogy bevárhatatlanul nagy idő választ el az uzsonnától. A nyelvemet még izgatta az édesség gyönyöre, és orromat a mézillat. Behunytam a szememet, hogy vissza tudjam képzelni az előbbi kóstolásnak minden gyönyörűségét.

Ha a ma reggelem egy filmben lett volna, az indító snitt biztos fekete-fehéren kezdődik. A nézők szemei előtt már-már hétfő reggelekhez hasonló gravitáció húzta volna le főhősünk vállát, a háttérben zene se szólt volna, csak a szomszédok artikulálatlan veszekedése töltötte volna meg tompa hangjával a teret. Az idő ködös, és szemtelenül fiatal.

El kéne menni futni. Napok óta nem tudtam rávenni magam, noha tudtam, hogy épp a mozgás szabadítaná fel azokat a pangó energiákat, amik megadnák a lendületet a napomhoz.

Összekapartam a motivációmat, és mire felocsúdtam, már a Halesz parkban számolgattam, hogy pont bele fog férni a szokásos 3 kör a reggeli rutin feladatok mellett.

Már a második körömet róttam a pályán, amikor pont az orrom előtt karmolt egymásba két autó.
- Ebből se lesz futás - gondolta a fejemben a Kicsién, miután felmérte, hogy nem esett nagy kár sem emberben, sem járműben, de tudtam, hogy nem tudnék csak úgy tovább menni.