Mi jut eszedbe a hála szó hallatán? Nem halljuk túl gyakran, az biztos. Mert a mai világ inkább saját érdemnek tekinti az elért eredményeinket, amiért „megdolgoztunk”, azaz nem tartozunk érte hálával senkinek. Pedig hát a körülményeink és lehetőségeink is nyilván közrejátszottak benne.

A hála kifejezést elsősorban a vallásos emberek szókészletébe tartozónak véljük, akik Istennek mondanak köszönetet számos dologért. Emellett azonban népeket, nemzeteket is találhatunk, ahol ünnepek vagy szokások formájában a mai napig jelen van a hála, mint fontos, megélendő állapot és gyakorlat. (Pl. Amerikai Egyesült Államok Hálaadás-ünnepe)

Természetes, hogy folyton többet és jobbat szeretnénk, de valójában sokkal jobban élünk, mint a bolygó lakosságának nagyon nagy része. Hálásak lehetünk azért, mert van, ami az asztalunkra kerüljön, békében élhetünk, tudunk mozogni, vagy, mert bizonyos emberek az életünkben vannak.

Az áprilisi Filo-Café-n a hála témáját járjuk körül. Gondolatébresztőnek néhány érdekes kérdés:

Mi a hála? Mi befolyásolja a meglétét vagy éppen a hiányát? Tanulható-e a hála állapota?
Mi mindenért lehetünk hálásak az életben? Hogyan tudjuk észrevenni és meglátni a jót mindabban, ami velünk történik? Csak a jó dolgokért lehetünk hálásak vagy a rosszért is?
Hogyan gyakorolható a hála?
Milyen előnyei vannak annak, ha hálásak vagyunk?
Hála vagy elégedetlenség jellemzi a világunkat? Melyik a helyes út: többre, jobbra vágyni vagy megelégedni azzal, amink van?

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Volt egy téglaszínű, selyemszőrű kutyánk. Zordon volt a neve.
Ha kétlábra állott, kényelmesen rányalhatott az orczámra. Az igaz, hogy én alig voltam akkor nyolcz éves, és gyakran uzsonnáztam vajaskenyeret.

Egy őszi napon egy üveg mézet küldött valaki az anyámnak. Szép, tiszta, csillogó sárga méz volt az. A méhek valószínűleg válogatott virágokból szedték a királyasszonyuknak. Egy kávéskanálnyi kóstolót kaptam belőle. Micsoda csemege volt az! Elolvadt a nyelvemen, s éreztem, hogy az édessége a testemnek minden porczikájába elömlik.
Az anyám azt mondta, hogy uzsonnakor többet ad. Méz-uzsonnánk lesz!
Szerettem volna néhány órával megelőzni az uzsonnaidőt. Néhány órával? Úgy éreztem, hogy bevárhatatlanul nagy idő választ el az uzsonnától. A nyelvemet még izgatta az édesség gyönyöre, és orromat a mézillat. Behunytam a szememet, hogy vissza tudjam képzelni az előbbi kóstolásnak minden gyönyörűségét.