Filo-Café

Hírlevél

A képre kattintva feliratkozhatsz a székesfehérvári programértesítő e-mailekre
ehirlevel.jpg

Filo-Café FB csoport

Hozzászólnál, követnéd, kérdésed van? Csatlakozz a Filo-Café Facebook csoporthoz!

csoport.jpg

Feedek

1 %

Idén is lehetőség van arra, hogy adód 1%-val támogasd munkánkat!
Új Akropolisz Filozófiai Iskola Kulturális Közhasznú Egyesület
Adószám: 19011510-1-42

Gondolatok a fájdalomról

gondolatok_a_fajdalomrol.jpgSokan úgy gondolják, hogy nincs rosszabb a testi fájdalomnál, és azért imádkoznak, hogy ne kelljen fizikai gyötrelmektől szenvedniük, különösen életük alkonyán betegen, kiszolgáltatottan a kórházban. Elgondolkodtatott egy idézet a Csillagainkban a hiba c. könyv kapcsán, melyben a tüdő-rákos beteg főszereplő, a tizenéves Hazel Grace így számol be egyik gyötrelmes kórházi élményéről: „Kibírhatatlan volt az egész. Percről-percre rosszabb lett. Az első kérdések egyike, hogy tízes skálán mekkora a fájdalom? Beszélni sem tudtam, de kilencet mutattam. Később, mikor jobban lettem, a nővér harcosnak szólított. Tudod, miért vagy az? Mert a tízesre is kilencet adtál. Nem a bátorság adatta velem a kilencet, csak tartalékoltam a tízest.” Vajon milyen fájdalomra tartogatta a tízest?

Számos, ősidők óta élő tanítás szerint az ember felépítése összetett, nem csak a látható, tapintható teste létezik. Hiszen vannak „láthatatlan” érzelmeink - örömünk, bánatunk - és gondolataink is; pl. emlékeink a múltról, elképzeléseink a jövőről, illetve jelen tetteink mozgatórugói is ebből fakadnak. Logikus a következtetés, hogy amennyiben van lelkünk - érzelmi és mentális tevékenységünk -, a fájdalom ezt a dimenziót is érintheti. De hogy fájhat az ember lelke? Például úgy, hogy vágyunk valamire, amit nem érhetünk el, vagy elvesztünk valakit, aki nagyon fontos volt számunkra. Ki ne tudna a saját életéből felidézni hasonló esetet? A könyvben Hazel összeveti a halálos betegség által rá és szüleire mért lelki kínokat: „Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól.”
Hazel Grace a tízes fokozatú skálán a tízest, azaz a legerősebb fájdalmat egy ilyen lelki fájdalommal azonosította: élete legnagyobb kínszenvedése az volt, hogy elveszítette szerelmét, Gus-t, akit az orvostudomány sajnos nem tudott megmenteni a csontrákban történő végleges leépüléstől. „És most itt volt a nagy és rettenetes tízes, újra és újra lecsapott rám, miközben mozdulatlanul és magányosan feküdtem az ágyamban, a mennyezetet bámultam; a hullámok nekivágtak a szikláknak, azután visszahúztak, hogy ismét odavághassanak a fűrészfogú zátonyhoz, és én lebegtem arccal fölfelé a vízben anélkül, hogy megfulladtam volna.”
Össze lehet egyáltalán hasonlítani a fájdalom két dimenzióját? Mondhatnánk, hogy mindig azt érezzük erősebbnek, amelyik éppen elborít minket. Ám Hazel szerint egyértelműen a lelki gyötrelem az embert próbálóbb. Talán mert az ember igazi valója közelebb áll a lelki, mint a fizikai - testi dimenzióhoz?
A legtöbb vallás és filozófia szerint testünk csak a földi élethez nélkülözhetetlen porhüvelyül szolgál, amit leteszünk a halál után, ám egy részünk tovább él, mert az halhatatlan. A halál közeli élményekből visszatérők elbeszélései alapján az „odaát” töltött rövid idő meghatározó élménye az ún. életfilm átélése volt számukra, melynek  során életük fontosabb eseményeit tapasztalták meg újra, ám ezúttal nem a saját, hanem azon embertársuk szempontjából, akit megbántottak, vagy éppen akin segítettek. Komoly lelki fájdalmat vagy örömöt éltek át „test nélkül” a másokat bántó vagy oltalmazó szavaik illetve tetteik nyomán. Visszatérve az életbe, alapvető változáson mentek át; ráébredtek saját felelősségükre, hogy a földi életük minden rezdülésének van következménye.
Mit ébreszt bennünk a fájdalom? A testi fájdalom szembesít minket azzal, hogy fizikailag létezünk, hiszen csak a földi életben és véges ideig tapasztalható meg. A lelki fájdalom létezése ráébreszt minket egyrészt a finomabb dimenziónk időtlenségére - hiszen a kiváltó ok megszűnése után is fennállhat -, másrészt arra, hogy nemcsak mi magunk lehetünk okozói szenvedésünknek, de a kapcsolataink is. Mondhatná valaki, hogy ha nem kötődnénk olyan erős mértékben másokhoz, úgy az elvesztésükből adódó lelki sérülés sem jutna el hozzánk. Ám, aki a fájdalomtól való menekülés miatt kerüli a társas kapcsolatokat, az nem is él igazán. Elesik a sok-sok örömtől, amit az együtt töltött idő, az egység és szeretet megélése ad.  Nem tanul a földi élete során annyit a világtól elvonuló, aszkéta életmódot folytató ember, mint az, aki az élet sűrűjébe vetve magát tetteivel nemcsak önmagát, de a körülötte lévő világot is igyekszik jobbá tenni.
Szeretteink elvesztése nem csak szomorúsággal tölthet el minket, hanem a velük töltött boldog idő emlékeivel is. „El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.” – mondja Hazel, az életre szóló pozitív élményt megerősítve magában.

Kontó Gizella