Filo-Café

Hírlevél

A képre kattintva feliratkozhatsz a székesfehérvári programértesítő e-mailekre
ehirlevel.jpg

Filo-Café FB csoport

Hozzászólnál, követnéd, kérdésed van? Csatlakozz a Filo-Café Facebook csoporthoz!

csoport.jpg

Feedek

1 %

Idén is lehetőség van arra, hogy adód 1%-val támogasd munkánkat!
Új Akropolisz Filozófiai Iskola Kulturális Közhasznú Egyesület
Adószám: 19011510-1-42

Az idő uralma

az idő uralma.jpgKépzelt ellenfelünkkel, az idővel szinte mindig harcban állunk, hol sürgetjük - hol késleltetjük. Mai gépiesített civilizációnk egyre inkább az idővel való versenyfutást jeleníti meg, és bár megszületett már a repülő, a rádió, a telefon, a villámgyors chipek által vezérelt számítógépek, de még gyorsabb adatmozgásokat, még gyorsabb rezgéseket akarunk. A játékszabályokat bármennyire is szeretnénk, nem mi alkotjuk, úgy tűnik, az idő uralkodik felettünk. Miért zavar minket ez annyira? Az idő múlása a gondolkodó ember számára azért félelmetes, mert felidézi a saját mulandóságát, szembesíti a halállal, és elgondolkodtatja az élet értelmén.

Az időpánik két formában jelenik meg. Az egyik, a versenyfutás a halállal. Hogyan lehetne a végső percet elodázni? Az életidő meghosszabbítására, az élet örömeinek tovább tartó élvezetére, a nyugati civilizáció gigantikus erőfeszítéseket tett: gyorsabb gépekkel, sebességnöveléssel, az életkor művi meghosszabbításával. Az időpánik másik formája csak a tudatosabban gondolkodó ember számára jelenik meg, aki azon aggódik, hogy nem tudja bevégezni a vállalt, megkezdett munkáját, életfeladatát. Túl sok a feladat, és túl kevés az idő. Ez már jóval önzetlenebb hozzáállás, hiszen nem a saját érvényesülés, az alsóbb vágyak vezérlik, hanem a személyes énen túlmutató, a mások javát szolgáló, a családnak, egy szakmai közösségnek, vagy a társadalomnak segíteni szándékozó akarat. A támogatás elvesztésének lehetősége szintén gyötrő gondot jelenthet egy ilyen ember számára.

Az archaikus világban az embereket a transzcendencia védte meg az idő mulandóságának ambivalens, nyugtalanító érzésétől. Azóta, sem a ráció mindenhatósága, sem a történelem egyetemes fejlődésébe vetett hit, sem a fogyasztói civilizáció rendszere nem volt képes erre. Egy ősi és egyszerű lehetőség a láthatatlanul suhanó idő „megállítására”, amikor azt ünnepekkel szakítjuk meg, tartóztatjuk fel rövid időre. Az ünnepnapok alkalmával ugyanis mintha egy pillanatra kilépnénk a hétköznapi idő sodrásából. Ilyenkor a mindennapi időből átlépünk a transzcendencia időtlen és szent világába, képessé válunk a teljesség, az öröklét megélésére. Ez a körforgás, az évről évre megjelenő örök visszatérés azt sugallja, hogy az idő nem a semmibe fut, hanem újra és újra visszatér oda, ahonnan indult.

„Az ünnep résztvevői a mitikus esemény kortársaivá válnak. Másként kifejezve: kilépnek történelmi idejükből, tehát abból az időből, amely profán, személyes és személyek közötti események összességét veszi körül, és visszatalálnak abba az őseredeti időbe, amely »nem folyik«, mert nem része a profán időtartamnak, s lényege a végtelenül gyakran elérhető örök jelen. (…) Az ünnepben az ember számára teljes gazdagságában tárul fel az élet szent dimenziója; az ünnepben az emberi létezés szentségét, mint isteni alkotást éli meg.” (Mircea Eliade)

Az idővel való küzdelemnek mindenkor fontos eszköze volt a transzcendencia. Transcendere (latin) eredeti jelentése: felülemelkedni valamin, túlhaladni valamin, átlépni egyik világból a másikba. Itt tehát, az emberi lét korlátozott időbeli világából az isteni lét örökkévalóságába. A magasabb intelligenciával való találkozás élménye értelmet adhat az ember életének is, és ezáltal az idő múlása már nem tűnik olyan félelmetesnek, mert nem fut értelmetlenül és üresen a semmibe, a nemlétbe.

Mindannyian teremthetünk a megélt évekeink, hónapjaink, heteink vagy napjaink szintjén az ünnepekre emlékeztető kisebb „szent időket”. Mindössze olyan tevékenységet kell keresnünk, ami kiemel minket a szürke hétköznapokból, a megélhetésért folytatott szakadatlan taposómalomból. Egy jó könyv, egy zenei élmény, de akár egy izgalmas beszélgetés, netán tanóra is alkalmas lehet arra, hogy máshonnan, magasabb nézőpontból tekintsünk a dolgokra, az életünkre, a világ folyására. A katarzis elfeledteti velünk az egyéni problémáinkat, nyomasztó gondolatainkat, mert lefoglalja az elménket, és az átélt érzelmi vagy mentális hatás pedig emeli a lelkünket. Mindeközben pedig az órák perceknek tűnnek, kilépünk a szokványos időérzékből, és így az idő múlásáról is megfeledkezünk.

A hagyomány azt tanítja, hogy mindenkinek a sorsához kapott személyes ideje van, ami egyszeri, elveszíthetetlen, és mindenre elegendő. Azt mondja, Isten országa a most-ban van jelen, nem a múló időben. Ez a lélekjelenlét bizonyossága. Az örök és a pillanat ugyanis egymás szinonimái, és aki ebben a tudatállapotban él, az a múlt és a jövő szorításából kiszabadul.

Időnket tettekre kell váltanunk, és általuk minden nap egy kicsit növekednünk. Azonban a valódi cselekvés túlmutat a hétköznapi terveken, feltételezi a hosszú távú célokat is. Előttünk járó álmaink megvalósításához kitartásra és a jövőbe vetett nagyobb bizalomra van „csak” szükségünk, és ha tudatában vagyunk halhatatlanságunknak, akkor elegendőnek találjuk majd mind a rövidebb várakozáshoz szükséges időnket, amit türelemnek, mind a hosszabbat, amit hitnek hívnak.

 „El kell felejtenünk a napok és az órák fogalmát, hogy jobban odafigyelhessünk a percekre.” (Lao-ce)

Forrás:
http://www.vilagokonat.hu/ver2/KONYV/konyv.htm
http://www.ujakropolisz.hu/

Kontó Gizella