Ha a ma reggelem egy filmben lett volna, az indító snitt biztos fekete-fehéren kezdődik. A nézők szemei előtt már-már hétfő reggelekhez hasonló gravitáció húzta volna le főhősünk vállát, a háttérben zene se szólt volna, csak a szomszédok artikulálatlan veszekedése töltötte volna meg tompa hangjával a teret. Az idő ködös, és szemtelenül fiatal.
El kéne menni futni. Napok óta nem tudtam rávenni magam, noha tudtam, hogy épp a mozgás szabadítaná fel azokat a pangó energiákat, amik megadnák a lendületet a napomhoz.
Összekapartam a motivációmat, és mire felocsúdtam, már a Halesz parkban számolgattam, hogy pont bele fog férni a szokásos 3 kör a reggeli rutin feladatok mellett.
Már a második körömet róttam a pályán, amikor pont az orrom előtt karmolt egymásba két autó.
- Ebből se lesz futás - gondolta a fejemben a Kicsién, miután felmérte, hogy nem esett nagy kár sem emberben, sem járműben, de tudtam, hogy nem tudnék csak úgy tovább menni.